Debrecen, Zsáka

Madarász Gyula festőművész 1935-ben született Zsákán. Gyermekéveit Bakonszegen élte, a gimnáziumot Berettyóújfaluban végezte. Egerben rajztanári diplomát szerzett, ebben a városban ismerte meg feleségét, Kathy Margitot is, akivel azóta is harmonikus házasságban él. Két gyermekük, Ildikó és Gyöngyi azóta öt unokával ajándékozta meg a boldog nagyszülőket. Sohasem szakadt el a szülőfalujától, pedig négyévesen el kellett költözniük az anyai nagyapához, mert 1939-ben elvesztette édesapját és tizennyolc éves bátyját is.

– Szegények voltunk, minden nyáron dolgoztam, hogy tanulhassak, hogy legyen mit enni – mereng el tágas debreceni műtermében az asztal mellett. Nekem nem kellett erőltetnem a sírást, mikor Nyilas Misit játszottam a színi előadáson. Elég volt csak az édesanyámra gondolni, és folyt a könnyem patakokban. Az őseim Zsákán éltek, nagyapám, dédapám, és a helyet, ahol állt a házunk, ma is Madarász-köznek emlegetik. Sárréti–bihari falvakban kezdtük a tanítást, aztán sok évet töltöttünk Hajdúnánáson is. Sok tehetséges tanítvány megfordult a szakkörünkben, és olyan eredményeket értek el, amelyre felfigyeltek mások is, mert a mi kis közösségünk volt a legeredményesebb vidéken.

Madarász Gyula 1975–1989 között a Debreceni Tanítóképző Főiskola művészeti tanszékén tanszékvezető főiskolai tanár volt, 1961-től rendszeresen kiállít hazai és külföldi galériákban. Tagja és alapító tagja a hajdúböszörményi Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepnek, alapító tagja a Hortobágyi Alkotótábornak, és dolgozott a Tokaji, Vajai, Abádszalóki, valamint a Hajdúszoboszlói Cívis Művésztelepeken, de visszatérő tagja lengyelországi, erdélyi, bulgáriai, vajdasági, franciaországi művésztelepeknek is. Több mint ötven kiállítást rendeztek a műveiből, amelynek legfontosabb állomásai: a Műcsarnok, a Magyar Nemzeti Galéria, Ernszt Múzeum, a Vigadó Galéria, rangos hazai tárlatok, biennálék.

A határainkon túl Linzben, Salzburgban, Leodingban, Helsinkiben, és a franciaországi Morestelben és Caluireben mutatkozott be önállóan. Képeiről így vallott Bényei József költő néhány évvel ezelőtt: „Madarász emberi-alkotói szemléletének alapvető, leglényegesebb eleme a szeretve megtartó hűség, kapaszkodás a földbe, füvek hullámzásába, felvillanó fényekbe… Hűség ez az emberekhez, a hazájához, szülőföldjéhez.”

Több alkotásával nyert díjat a különböző kiállításokon a Hajdúsági Művésztelep Káplár Miklós-díját több alkalommal is megkapta, a bulgáriai Nemzetközi Akvarell szimpóziumon 1981-ben, illetve 1983-ban arany és ezüst plakettel ismerték el munkáját. A millennium évében a XVI. Országos Nyári Tárlaton, Debrecenben nívódíjat, és Kölcsey-emlékplakettet kapott. Elmondása szerint, állított ki a szülőfalujában nem is egyszer, és csak mosolygott a polgármester szavain, mikor a romos Rhédey-kastélyban kalauzolva azt mondta neki, hogy „Gyula bátyám, itt egy szép kis palota lesz és csinálunk benne neked is egy kis helyet!” Aztán jött a levél, hogy minden kész van, lehet jönni.

– Olyan hihetetlen volt az egész – meséli mosolyogva. – Bejártuk az épületet és kiválasztottuk a kisebbik szobát. Erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy ez az alkalom ne csak egy állandó kiállítás legyen, hanem egy ajándék a községnek, amelyet így fogalmaztam meg az adománylevélben:

„Szülőfalum nemes gesztusára – amely helyet biztosít képeim állandó kiállításához a Rhédey-kastélyban, bizonyítva ezzel azt, hogy a szülőföld számon tart – magam úgy tudom köszönetemet kifejezni, hogy harminc darab festményemet Zsáka községnek ajándékozom.”

De ez mégsem volt ilyen egyszerű. Mert ajándék képet ad itt-ott az ember, de én valami maradandót szerettem volna itt hagyni, ha már ilyen nagylelkű volt velem szemben a község. A feleségemmel vettük górcső alá a képeket, és a félre tett ötven darabot gondosan megválogattuk. Azt szerettem volna, hogy aki meglátogatja a kiállítást, átfogó képet kapjon az életműből. Ezért van az, hogy mindegyik képem itt látható, amelyet valaha díjaztak, és a vitrinben itt hagytam az elismerésekről szóló másolatokat, az ehhez kapcsolódó dokumentumokat.

A vendégkönyv tanúsága szerint a Rhédey-kastély megnyitása – ’98 március 14. – óta több ezren tekintették meg a Madarász-kiállítást. Valahányszor, ha szerét ejthetem újra és újra megnézem ezt a gazdag anyagot. Vitéz Ferenc költő-újságíró megnyitó gondolatai ma is érvényesek:

„Madarász Gyula művészetének mindig is meghatározója volt a szülőföld, amelyhez akarva-akaratlanul sok szállal kötődött. Témáiban jelen vannak a gyermekkori élmények… Az a tény pedig, hogy most egy csokorban adta át szülőfalujának ezeket az alkotásokat, nagyszerű emberi tartásról árulkodik, a szülőföld tiszteletéről és szeretetéről tanúskodik, tudván, érezvén azt, hogy a zsákaiak féltő gonddal őrzik Madarász Gyula műveit.”

 (Hajdú-Bihari Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)