Berettyóújfalu

Amíg az ember érdeklődése nem szűnik meg minden iránt, és amíg magát rendszeresen elfoglalja értelmes dolgokkal, addig az öregség nem válik teherré. – Ez a mondat a Bihari Hírlap 1991. decemberi számában jelent meg az azelőtt nem sokkal nyugdíjassá vált Szűcs Lajosné tollából, amikor a Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület helyi tagcsoportja létrehozásának szükségességét vetette fel. A rá két hónap múlva 16 fővel megalakult tagcsoport – amely rohamléptekkel növekedett, s aztán nem csökkent 100 fő alá – őt választotta titkárává, s azóta több idős és fiatal embernek segített elmélyedni lakóhelye történelmi és kulturális értékeinek megismerésében, eljutni a tágabbra nyíló világba.

A város szülötte, de csak 18 év múltán létesített vele napi kapcsolatot. Édesapja korábban katona tiszthelyettes volt, majd MÁV-alkalmazott, ennélfogva gyakran költözött a család. (Máig eszébe jut egyik állomáshelyük, Nagyvárad a II. világháború idejéből, ahol gyerekként megdöbbentő volt látni egy bombázás nyomán az égő lakóházakat és középületeket). Hiába volt édesapja katonás, legkisebb gyerekeként nagy, szinte anyai szeretetet kapott tőle – viszont épp ezért volt nagyon fájdalmas, amikor 1951-ben édesanyjával és négy testvérével elveszítették. Az akkori nélkülözések világában szerencsés volt, mert a Biharkeresztesi Járási Tanácsnál alkalmazták nyilvántartás-kezelőnek. Főnökeitől biztatást és segítséget kapott, így csakhamar megbecsült dolgozója lett a szervezetnek és lelkes tagja az ottani néptánccsoportnak is. Amikor 1954-ben anyjával – akitől a precizitást örökölte – Berettyóújfaluba költöztek, a helyi tűzoltóságra került, és egyedüli nőként az irodai állományban alkalmazták.

A fiatal lány gyorsan felvette a munkatempót, és hamar nélkülözhetetlen fogaskerekévé vált a tűzoltóságnak. A sok munka, a túlórázásos időszakok közepette is folyamatosan tanult, jutott idő sportra – röplabdázott és asztaliteniszezett –, élményt adó kirándulásokra, üdülésekre, és munkahelyén megismerte leendő férjét, Szűcs Lajost, aki adminisztratív munkaköre ellenére ezermester volt a szó valódi értelmében. Szakmája szerint általános lakatosmester (ma többek között vállalkozóként a páncélszekrények avatott orvosa a tág környéken), de például ő építette fel új otthonukat – amely azóta is nyitva áll minden becsületes szándékkal érkező előtt –, épített már csillagászati távcsövet a tudománykörben otthonosan mozgó fiának, és megoldott különleges feladatokat is. Két fiukat nagy szeretetben nevelték, miközben a nagyobbik sportpályafutására, a kisebbik tanulmányi sikereire voltak büszkék. Lajos már kis korától a teniszben érte el kiemelkedő országos eredményeit, ma egy egri teniszcentrum igazgatója és edzője. Attila már gimnazistaként elnyerte az ATOMKI pályázatán a Hatvani-fődíjat, ma PhD-doktor, neurofiziológus, az MTA Tihanyi Kutatóintézet főmunkatársa. Jelenleg Kaliforniában, San Diegóban végzi kutatói tevékenységét. Felesége, Fekete Éva PhD-doktor, egyetemi adjunktus. Unokái: Tímea, Máté és Áron Attila.

Amikor munkahelyén csökkentek az adminisztrációs terhek, fokozatosan egy új szakasz kezdődött életében. E folyamatban az egyik vonulatot a rendszerezésben kedvét lelő asszony a család, Berettyóújfalu és a tűzoltói hivatás eseményeinek dokumentálásában találta meg. Újságcikkek, fotók és egyéb dokumentumok gyűltek keze nyomán albumok sokaságában (otthonában házi múzeumot is berendezett), s alapozták meg a ma is kitűnő és pótolhatatlan forrásgyűjteményt.

A másik kedvtelése az írás lett. Eleinte a Tűzvédelem című lapban közölt portrékat a tűzoltóság hétköznapi hőseiről, később vidéki tudósítóként más témákkal is jelentkezett, majd a megyei és a helyi lapban is olvashattunk tőle. Mikor ilyen módon is ismertté lett, szakmai lapjukban róla is készült egy szép portré Szilágyi Erzsébet levelét megírta címmel. 1984-ben a sajtó napján a Tűzoltóság Országos Parancsnokságán, 1985-ben pedig egyik pályázati nyertesként a Napló Szerkesztőségében vehette át írói munkássága elismeréseit. 1991-ben bekövetkezett nyugdíjazásakor érezte, hogy végre kiteljesedhet az élete: többet tehet az itt élőkért. Az egyik fővárosi tagcsoport vezetője tanácsára megalapította a Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület berettyóújfalui tagcsoportját. Titkárként összefogója és motorja volt a csoportnak. Az e funkciójában eltöltött 14 év alatt inkább adott minden hozzájuk csatlakozónak: bátorítást, elkötelezettséget, élményeket. 2005 végén az országos egyesület a Szeniorok Tanácsa tagjának választották.

Ha a múltról kérdezik, albumokból, írásaiból prezentálja azonnal a választ.

– Elégedett ember vagyok – mondja.

– Mindenből csipegettem: tájékozódtam a világban, a kultúrában, örömömet leltem a családomban, a közösségért cselekedhettem. Nagyon jó, hogy a két fiunk is azt csinálja, amit mindig is szeretett volna – saját tanulási vágyaink is bennük váltak valóra.

 (Hajdú-Bihari Almanach 5. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2005.)