Berettyóújfalu

Kocsis András 1919-ben született Egyeken, de gyermekkorát Tiszacsegén és Rudolftelepen töltötte. 1928–1955-ig Debrecenben élt. Édesapja iparos, egyedülálló cipészmester volt, aki segédek nélkül dolgozott, édesanyja varrónő, aki mindent elkövetett, hogy a két fia jó eredménnyel járja ki a legjobb iskolákat. Mindketten a piaristákhoz jártak. Kocsis András – bátyja hatására – sokat foglalkozott ebben az időben az irodalommal, de a természettudományok is lekötötték a figyelmét.

A kíváncsiság terelte az orvosi pálya felé, mert önmaga előtt is tisztázni szerette volna, hogy egy versírásra hajlamos ember miképpen állhatja meg a helyét reálterületen. Egyetemre kerülve abbahagyta az irodalommal való foglalkozást, és csak a saját gyönyörűségére verselt, aztán teljesen lekötötte idejét a tanulás. Ez utóbbi tevékenység ma is fontos része az életének.

Az egyetemi évek alatt a vegyészeti és a biokémiai területen kísérleteket végzett, ahogy ő fogalmaz: „dilettáns módon, saját örömére”. Ez a szenvedélye is elkísérte egy egész életen át. Különösen a bőr festékanyaga és a pikkelysömör érdekelte. 1944 szeptemberében summa cum laude végezte az egyetemet, de nem kerülhette el a katonaságot. A frontvonallal Kőszegig jutott. A szerencse sem pártolt el mellőle, mert rövid hadifogság után elhelyezkedhetett a debreceni klinikán.

Ezerkilencszáznegyvennyolcban nősült, feleségével, Szabó Margit tanítónővel boldog házasságban élnek a mai napig. A harmadik gyermek érkezése után már szűknek bizonyult az egyszobás szolgálati lakás, így ezerkilencszázötvenötben örömmel fogadta el a berettyóújfalui állást, ahol egy nagyobb kertes családi házat kapott. Néhány évvel később újabb gyerekkel gyarapodott a család is. Tanársegédként került a bihari kisvárosba, és a megyeszékhely közelsége miatt megmaradtak a debreceni tudományos kapcsolatai is. Makó István, a kórház akkori igazgatója sokat segített abban, hogy otthonra talált ebben a bihari kisvárosban. Nagy bánatára gyermekei és unokái közül senki sem választotta az orvosi hivatást.

Mozgó szakorvosi szolgálat keretében hetente kétszer is kijártak Komádiba és Biharkeresztesre, illetve egy rövid ideig Csökmőre is. Tapasztalatai szerint népbetegségnek számítottak az állati eredetű gombás fertőzések, a visszértágulatok alapján fejlődő ekcémák és fekélyek. Nagyon sokat számított, hogy érsebészet is volt a kórházban, így rendszeresen konzultálhatott dr. Szűcs János főorvossal. A régió a nemi betegségek területén nem állt vezető helyen, mert itt jól működött a szovjet minta: akinek gondja volt, nyilvántartásba került.

A kórház vezetése 1967-ben 16 ágyas bőrgyógyászati osztályt létesített. Az osztályon, amelyet megszűnéséig Kocsis András irányított, négy kórteremben voltak elhelyezve a betegek. Helyben végezték az elektro-, és fizikotherapiás eljárásokat, de az osztály szűkös alapterülete nem tette lehetővé a megfelelő kiszolgáló helyiségek és nővérszoba létesítését. Főorvos úr így emlékszik vissza ezekre az időkre:

– Nagyon jó nővérgárdám volt, és három alorvos segítette a munkámat. Mind a hárman sikeresen szakvizsgáztak, ketten még ma is gondozóvezetők, egy már nyugdíjas. A kórház vezetése mindig készségesen segített, ennek köszönhetően – vidéki viszonylatban – jól felszerelt laboratóriumot rendezhettem be. Soha nem felejtettem el a belgyógyászati tantermünk falán lévő egykori feliratot: A beteg üdve a legfőbb törvény. Ebben a szellemben igyekeztem végezni a munkámat. Ezt a vidéket csak úgy lehet megismerni, ha itt él az ember.

Tevékenységéért Érdemes Orvos kitüntetést, majd ezerkilencszázkilencvennégyben Kaposi Mór-emlékérmet kapott, amely szakmai elismerésnek számít, és Debrecenben átvehette aranydiplomáját is.

A környék vizein rendszeresen horgászott, és a természet szeretetét plántálta gyermekeibe és unokáiba is. A Berettyó, a Keleti-főcsatorna és a Kálló mellett töltötte szinte minden szabadidejét, ha kedvező volt az időjárás. Rendszeresen tornázott, úszott, télen korcsolyázott, és a sport önzetlen szeretetének köszönhetően vállalta évekig a tekeszakosztály irányítását. A múltjának köszönheti, hogy aktívan és kutató jelleggel tud foglalkozni még mai is a régi kedvenc témáival és az irodalommal.

A nyolcvanadik születésnapja alkalmából a területi kórház megjelentette verseit és versfordításait Folyó parti mise címmel. A versei a természet szeretetéről és az emberi humánumról szólnak. Ars poetikáját fogalmazza meg a Berettyó-parton című versében, mikor a bihari remetéről, Bessenyei Györgyről ír: „Minden vonását figyelték, feljegyezték/Pecsovicsok, lihegő stréberek./Ő alkotott, pillája se rezdült, nyugodt volt;/Tudta: élnek és élni fognak,/S mert alkotni tudnak, alkotni fognak/Az örök magyar Tariméneszek.”

 (Hajdú-Bihari Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)