Mályi

Ahogy az életét áttekintő beszélgetés fonala újra meg újra Mályi községet érinti, megkerülhetetlenné lett a kérdés, hogy budapesti egyetemista korában mekkora vonzást kellett legyőznie, hogy sok vidéki társától eltérően nem a fővárosban kereste boldogulásának lehetőségét. A fiatal polgármestertől idegen a nosztalgiázás, most némi gondolatrendező kivárás után mégis így foglalta keretbe válaszát:

– Egyetemi tanulmányaim ideje alatt megerősödött bennem, hogy jogi diplomámat a szorgalmamon kívül az útnak bocsátó mályi iskolámnak is köszönhetem, a falumnak, melynek ily módon tartozom is azzal, hogy a megszerzett tudásomat az itt élők javára, a település gyarapodására kamatoztassam. Aztán természetesen sokat nyomott a latba döntésemnél, hogy udvaroltam egy miskolci lánynak, akivel később összeházasodtunk. Harmadikként említenék egy talán érthetetlen vagy csak meglepő okot, azt, hogy végig úgy éreztem, hazavár engem szüleim kertjében az a diófa, melyet még anyai nagyapám gyerekkoromban ültetett, s ez az egyedi formájával, sajátos növekedésével egészen magához „láncolt”. Számomra ez a terebélyes öreg diófa a gondtalanságot, az időtlenséget, generációk szeretetének összetartozását, erőnk megsokszorozódását jelenti. Ma is dédelgetem, mint fontos baráthoz, ragaszkodom hozzá.

– Merre vezettek a Mályiba mindig visszatérő útjai?

– Az élettörténetem vázlatára kíváncsi? Íme: 1958. szeptember 19-én születtem Miskolcon, de a szülőfalumnak Mályit tartom, hiszen ide hozott haza az édesanyám a városi kórházból. Egyetlen gyermeke vagyok a szüleimnek, akik itt élnek a faluban, és ha tehetem mindennap meglátogatom őket. Itt jártam általános iskolába, majd a miskolci Kossuth-gimnázium növendékeként jelentkeztem az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának nappali tagozatára. A diploma megszerzése után hazajöttem. Lakásügyi előadó lettem, majd egy rövid ideig Kispesten dolgoztam nevelőtanárként. És természetesen a katonaság is közbejött, kétszer. Természetemnél fogva nem éreztem az ott töltött időt elveszettnek, a fegyelemmel, felelősen végzett munka, a korrektség, a megbízhatóság számomra fontos értékek.

– Megint Borsod következett?

– A megyei adófelügyelőségen jogászrevizorként dolgoztam, ahol jogtanácsosi szakvizsgát tettem le, és ingatlanérték-becslő képesítést szereztem, miközben ezzel párhuzamosan újságíró stúdiót végeztem. Külsősként, majd az Észak-Magyarország belpolitikai rovatának újságírójaként életem legszebb évét töltöttem a megyei napilapnál. Fiatal publicistaként szinte mámorosan vetettem bele magam a rendszerváltás politikai eseményeinek közvetítésébe, olykor talán túlságosan is kiálltam a parlamenti tudósítások jogának megszerzéséért. Utaztam, írtam, nem fáradtam. Itt jegyezném meg, hogy ez a fajta érdeklődés nálam nem volt minden előzmények nélküli, hiszen a rendszerváltás hajnalán olyan tanáraim voltak, mint Bihari Mihály vagy Kéri László. Évekig voltam tagja a budapesti Fiatal Művészek Klubjának, akkor kezdtünk a változás kérdéseivel foglalkozni, amikor az még enyhén szólva igencsak eretnekségnek számított.

– Az újságírástól mégis eltérítette a direkt politizálás.

– 1990-ben hat jelölt közül 53 százalékkal, ’94-ben öt közül 73 százalékkal, ’98-ban pedig négy közül csaknem 60 százalékkal választottak polgármesternek Mályiban. (Mindannyiszor független jelöltként indult. A szerk.) Az első ciklusban a megyei közgyűlés tagjaként, illetve annak két bizottságában is dolgoztam. Tizenkét szigorú év kitartó, kemény munkája egy átmeneti községben sokat követelt tőlem és képviselőtársaimtól. Az átmenetet itt az jelzi, hogy már sok minden hiányzik, ami a régi faluban még megvolt és legalább annyi hiányzik abból, amit a közeli városlakók már élvezhetnek, megkapnak. Ezt jelzik az ügyfélfogadásokon elhangzottak, ahol az őszinteség, gondjaink alapos át- és kibeszélését is nagyra értékeli a falu lakossága, megértést mutat a derékhad úgy, mint az idősebbek is.

– Úgy tartják Önről, hogy az újságíró szakmában mutatottakhoz hasonlóan itt sem kíméli magát, és 12 éve szerkesztője a Mályi Tükör című lapnak is.

– Ha arra gondol, valóban nagyon kevés a szabadidőm. Felvettek az Országos Közigazgatási Vizsgabizottságba is, ahol ugyancsak felelős munkát kell végezni. Biztonságot adó hátteret a családom nyújt. Feleségem élelmezésvezető, kisfiunk, Zolika, nyolcéves, másodikos, aki szívesen sakkozik. Ha rendelkezem egy kis szabadidővel, akkor szívesen focizom, máskor, mint például az idősek májusi ünnepén (nálunk kettő van egy évben) pedig örömmel gitározom. Fiatalon én is, mint sokan mások, verseket vetettem papírra. Most ezeket gondozgatom, átfésülöm, a régieket újakkal egészítem ki, és ez is örömteli elmélyülést nyújt a ritka szabad órákban.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)