Fehérgyarmat

Ezerkilencszázharminchatban született Szombathelyen, de mint nevetve rögvest hozzáteszi, ez csak a véletlen műve, mert ő bizony tősgyökeres zalainak vallja magát, szombathelyi mindössze addig volt, amíg az ottani kórházban világra jött. A csodálatos zalai vidék gyermeke, Szentgyörgyvölgy, a gyönyörű nevű település volt gyermekkorának színhelye.

− Fantasztikus ott a táj, intelligensek, barátságosak az emberek. Tisztára olyanok, mint a szabolcsiak, beregiek, meg se tudtam volna ennyi ideig maradni itt, ha nem fedezem fel ezt a hasonlóságot − mondja dr. Sánczi Gyula, aki zalai létére immár hosszú évtizedek, egészen pontosan orvosi diplomájának átvétele óta él megyénkben.

Kalandos élet az övé. Négy és fél éves volt, amikor vakbélgyulladásban meghalt az édesanyja, s alig tizennégy, amikor háborúból visszatérő édesapját hosszú szenvedés után ugyancsak elveszítette. Nagyanyja nevelte. Apja betegségét végignézve döntött úgy, belőle bizony csakis orvos lehet. A cél megvolt tehát, de közel sem volt könnyű a megvalósításához vezető út. Már csak azért sem, mert először általános gimnáziumba jelentkezett.

− Édesapám − bár mindent megtett értem − idős parasztember lévén nemigen tudott beleszólni a továbbtanulásommal kapcsolatos dolgaimba, ezért barátja, az ottani református pap, Galamboki Gál Dénes karolt fel és segített abban, hogy a pápai református kollégiumba bejussak, a neves intézmény diákja lehessek. Ott érettségiztem, majd rögtön jelentkeztem az orvosi egyetemre. Tanulás, vizsgák, szigorlatok sora következett, gyorsan elszálltak az évek. A doktorrá avatás felemelő pillanatai is hamar elmúltak, s jöttek, jöhettek a dolgos hétköznapok. Az első munkahely kiválasztása igen egyszerűen történt. Behívatták, és közölték vele, mivel se kutyája, se macskája, fiatal orvosként nem az általa vágyott és választott városokba, Budapestre, Pápára vagy Nagykanizsára fog kerülni, hanem Szabolcs-Szatmár-Beregbe. Központi gyakornokként jutott el Nyíregyházára, a minisztérium rendelkezett vele. Vigasztalása csak az lehetett, hogy a szabolcsi kórházban igen neves, tekintélyes emberek voltak a mesterei.

− A manuális szakmák érdekeltek, mégis Fehérgyarmat, egy körzeti orvosi állás volt utam következő állomása. Közben épült a város kórháza, melynek később a fül-orr-gégészeti osztályát vezettem. Jött az árvíz, a kórházat kitelepítették, én azonban maradtam. Amikor ismét rendeződött a helyzet, a szakrendelő vezetésére kérték fel. Hosszú évekig dolgozott e helyen, majd egy baleset után rokkantnyugdíjas lett. Közben újabb szakvizsgát tett, dolgozott reggeltől estig, mindig ott és akkor, ahol és amikor éppen a helyzet megkívánta. Nem történt másképp akkor sem, amikor a gyarmati véradó állomás megszervezésébe fogott, s melynek vezetését immár harmincöt éve kapta feladatul. Nem kis öröme lenne, ha országosan is kimagasló eredményeik elismeréseképpen az évtizedes stagnálás után ezekben az időkben, a szatmár-beregi kórház rekonstrukciójának részeként egy korszerű, a mai igényeknek megfelelő véradó állomás is épült volna. Ez a vágyakozás azért is jogos, mert ezen a környéken − a gyarmati kórházhoz tartozó területen − az országos átlagnak kétszerese az önkéntes véradó. Amíg másutt sok-sok utánajárással, agitálással telnek a vérellátó állomások dolgozóinak napjai, addig Gyarmaton és környékén a Vöröskereszt és a véradó állomás összefogása, az ismertség, az emberi, baráti kapcsolatok számítanak a legjobb véradó szervezésnek.

A munka mellett persze jutott idő a szórakozásra, a hobbira is. Dr. Sánczi Gyula esetében ez elsősorban a vadászat volt, hiszen a természetet, a mozgást, az erdők csendjét és a madarak hangját mindig is szerette. Ha puskáját a vállára vehette, egyszeriben a szülőföld, a gyermekkor jutott az eszébe, mert ma is meggyőződéssel vallja, hogy a zalai és a szabolcsi táj mint két testvér hasonlít egymásra. Különbség legfeljebb annyi, hogy Zalában a dombok, itt meg a folyók vannak jelentős többségben. − A vadászat engem kikapcsolt, pihentetett, felüdített. Igaz, mára nagyot változtam e téren is. Régen mindent akartam, a zsákmányra törekedtem. Az évek múlásával azonban ez egészen másképp alakult. Mostanában már inkább azt keresem, mit miért nem érdemes, vagy éppen nem szabad meglőni, miért tilos elejteni. Puska helyett egyre többször a távcső játssza a főszerepet, ma már nem a vadászsiker, helyette a csend, a látvány szórakoztat. Sikeresnek mondom-e az életemet? Azt hiszem igen, mondhatom annak.

Diákkori, gyönyörű szerelmemből nem lett házasság, a nősülésre azután soha nem gondoltam. Hosszú ideje kiegyensúlyozott, boldog élettársi viszonyban élek, többet kaptam és kapok ettől a kapcsolattól, mint némely házasságban élők kapnak. Ha valamit bánok − azt azonban nagyon −, hogy nem született gyermekem. Most, őszülő fejjel kezdem érezni hiányát, mostanában jövök rá, ez bizony hiba volt. Mai fejemmel már sok mindent másképp tennék az életemben…

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 7. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1998.)