Vaja

Igazi adománya az életnek az, ha valaki túl a hetvenen fiatalokat megszégyenítő lelkesedéssel tud dolgozni. Dani Endre igazgató úr napjainkban jelentős időt tölt a gazdálkodással, és igazi örömet jelent számára, ha a család „ellátásába” besegíthet. Erejéből még arra is futja, hogy lányuk gazdaboltjában tapasztalataiból átadjon másoknak is mint tősgyökeres vajai. Apai nagyapja kertészkedett, de a szülőknek sem volt idegen a mezőgazdasági munka.

Édesapja az első világháború után – a jobb megélhetés reményében – beállt katonának. Vajáról Mándokra vitte feleségét, s itt született 1928. április 25-én Dani Endre. Itt és Záhonyban hatéves koráig éltek, majd visszaköltöztek Vajára. Jó osztályközösségben tanulhatott (ebben nagy érdeme volt Vincze László tanítónak), s innen 1938-ban a nyíregyházi Kossuth-gimnáziumba vezetett útja, négy vajai osztálytársával együtt. A nyolcéves gimnáziumi tanulmányok a II. világháborús időszakra estek:

– 1944 őszén például gyalog jöttünk haza – emlékezik, mert megszűnt a vonatközlekedés. 1946-ban érettségiztem. Jelentkeztem a Debreceni Orvostudományi Egyetemre. Felvettek, de nem iratkoztam be, felmértem szüleim anyagi helyzetét, nem láttam biztosítottnak a tanulást. Egy évig itthon voltam.

Vaján akkor is élénk kulturális élet volt. Nagysikerű színielőadások, szüreti és farsangi bálok jelentenek még ma is kedves emléket. Kultúrház nem volt, egy tanteremben került sor a rendezvényekre. 1946-ban eseményszámba ment, amikor Dani Endrével az élen a falu ifjúsága a Községháza elé vonult s kérte: adják a fiataloknak a grófi istállót. Rövid idő alatt rendbe szedték az épületet, színpadot alakítottak ki. Működött a „kultúristálló” egészen a jelenlegi művelődési ház felépültéig.

– Talán ezek az események játszottak közre abban, hogy végül is jelentkeztem a nyíregyházi tanítóképzőbe, ahová különbözeti vizsga letétele után felvettek. Az ének-zene is a különbözeti tárgyak között volt. Zongorát csak láttam addig, de játszani nem tudtam rajta. Óriási erőfeszítéssel megtanultam néhány darabot, és a vizsga sikerült. Tetszett a képzős munka, olyannyira, hogy 1948-ban a tanítói oklevél mellé a református kántorvizsgát is megszereztem. Kántori tevékenységre csak néhány alkalommal került sor, hiszen az államosítás után a tanítók már nem végezhettek ilyen szolgálatot.

A „szolgálat” egyébként Tiszavasvári Szorgalmatos-tanyán kezdődött. Az első fél évtizedben Baktalórántháza, Vaja és Őr diákjai ismerhették meg a fiatal nevelőt, aki független úttörővezetőként, járási tanácsi dolgozóként, az őri iskola igazgatójaként bizonyított. 1953-ban (saját kérésére) visszahelyezték Vajára, tanítani.

– Azt csinálhattam, amit hívatásul választottam. Nem voltam soha aktív sportoló, de diákéveim alatt mindig foglalkoztam valamilyen sporttal. Így, amikor a „helyzet” azt kívánta – levelezőn – elvégeztem a budapesti főiskolán a testnevelő tanári szakot, 1954-ben.

Szinte természetes, hogy egy évvel később rábízták a vajai sportkör vezetését. Egy évtizeden át dolgozott a sportkör élén. Eredményes volt a foci-csapat a megyei II. osztályban, volt győztes versenyzőjük országos szpartakiádon. Ezzel párhuzamosan nyolc éven át volt járási szakfelügyelő a baktai, a nyírbátori és a mátészalkai járásban. Szerveztek olyan sportnapot, amikor a járás iskoláiból érkezők együttesen mutattak be tornagyakorlatot. Jelentős részt vállalt a dolgozók iskolájának működtetésében. Nem véletlen, hogy 1965-ben felkérték a vajai iskola irányítására, amit hosszas vívódás után elvállalt:

– Előző munkámat szerettem, volt benne sikerélményem. Viszont a lelkes, jól felkészült, tenni akaró tantestület biztatott. Együtt több sikeres kísérletben vettünk részt. Elsők között hoztunk létre általános művelődési központot. 1967-ben a kiskastély épületében tanyai diákotthont hoztunk létre, ahová hét településről érkeztek diákok.

Dicséretes, hogy a tanyasiak ugyanúgy továbbtanultak, mint a vajaiak. A közért munkálkodó nevelő élvezte a helyiek bizalmát. Több ciklusban volt tagja a helyi illetve a megyei tanácsnak.

– Ahhoz, hogy munkámat sikeresen végezhettem, szükségem volt arra a családi háttérre, melyben sorsom szerencséltetett. 1953-ban nősültem meg. Feleségem, Takács Ottilia, szintén vajai származású. Statisztikusként ment nyugdíjba. Egy lányunk született – Szilvia –, pedagógus diplomát szerzett. Vőm, Lábas Tibor, vállalkozó, gazdaboltokat üzemeltet. Egy nyolcéves leány és egy tizenkilenc éves (főiskolás) fiú unokánk van. Tudatosan készültem a nyugdíjas évekre.

Vaja község képviselő-testülete (köztük Dani Endre igazgató úr több egykori diákja) úgy vélte, hogy a millenniumi esztendőben díszpolgári címet adományoz a nevelőnek, aki évtizedeken át munkálkodott falujáért. Több kitüntetéssel ismerték el sok évtizedes oktató-nevelő munkáját. Úgy érezte, tette a dolgát. Nem kitüntetésekért. Az elismerés azonban mindenkinek jól esik.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 10. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)