Budapest

Valamennyi lexikonban, könyvemben, ahol a nevem és az életrajzom szerepel az áll, hogy Nyíregyházán születtem. Ez így igaz, csakhogy Nyíregyházán a kórházbéli tartózkodásom kb. fél évig tartott, és utána az anyám haza vitt Püspökladányba a szüleihez. Ők a ladányi határban – Bánfi-pusztán – éltek tanyán. Ott nevelkedtem. Ezért amikor Nyíregyházán összeverbuválják az onnan elszármazottakat, akkor engem is szoktak hívni. Jólesik, hogy a magukénak tekintenek, de igazándiból én mégis püspökladányi vagyok. A felnevelő helyem, az első eszméléseim, a világról szerzett élményeim oda kötnek és a kibocsátó helyem is, ahonnan végül is kiléptem a világba, Püspökladány volt.

Hatéves koromban költöztünk be a faluba. A református eleminek dr. Molnár Gusztáv volt az igazgatója, ő volt az első tanítóm is. Majd Kecskés Gyula bácsi, aki jeles embere Ladánynak. Tőle származik a városi tanács által kiadott könyv, mely Püspökladány helyneveit tartalmazza. Ez egy csodálatos feldolgozás arról, hogy honnan származnak azok a határnevek, hogy Mérges, Álomzug, Tilalmas. Ő volt az, aki a háborút követő hetekben, a református papot helyettesítve prédikált, és bár a reformátusoknál nincsen ministráns gyerek, azért a papnak szüksége volt segítségre – például úrvacsora osztáskor – én voltam az egyik famulusa. Maradandó emlékű számomra Dorogi tanító úr, aki elé negyedik elemi iskolába jártam. Vele iskola után is – egészen halálig – megmaradt a kezdetben tanító-tanítvány kapcsolat, majd baráti viszony. Ő volt az, aki az első, mindmáig fontos könyveket, a gondolkodásomat meghatározó könyveket adta a kezembe. Ezek pedig a népi írók könyvei voltak, melyek akkor tájt sorozatban jelentek meg. A frissen kiadott Sinka István, Szabó Pál, Veres Péter, stb. műveit úgyszólván naprakészen kaphattam meg az ő nagy könyvtárából.

Nem véletlen, hogy a háború után a kialakult társadalmi változások során Ladány paraszti világának egy tekintélyes hányada, mely a Nemzeti Paraszt Párt zászlaja alá tömörült, őt választotta titkárának, ő pedig engem – mint annak idején Kecskés tanító úr – famulusának. Meg kell még említenem Rettegi Istvánné, Annuska nénit, aki nemcsak számomra, és nemcsak a Püspökladányban felnőtt iskolás gyerekek számára, hanem az ország számára is kiemelkedőnek mondható pedagógus volt. A polgári iskolában irodalmat tanított. Ő volt az, aki a Dorogi Marci bácsinál szerzett irodalmi indíttatásomat aztán tovább fejlesztette, csiszolta.  Tőlük kaptam azt a szellemi útravalót, amit máig őrzök a tudatomban, a zsigereimben.

Az 1944/45-ös tanévben elkerültem Ladányból, és némi hányattatás után bekerültem Debrecenbe a népi kollégiumba, ahol egészen addig voltam, amíg az addigi kommunista pártvezetés meg nem szüntette. Utcára kerültünk tehát. Azaz hogy már akkor volt némi kapcsolatom a megyei párt újsággal, ahová írtam néhány szösszenetet, a lap akkori főszerkesztője felajánlotta, hogy mivel lakhely, állás, egzisztencia nélkül maradtam, felvesz gyakornok újságírónak, amiért négyszáz forint volt a havi fizetésem.

1950-ben Pestre kerültem, mert húszéves lettem és tényleges katonai szolgálatra be kellett vonulnom. A Néphadsereg c. lap leendő munkatársait olyan újoncokból toborozták, akikről gyanítható volt, hogy valamit értenek a betűvetéshez, és minthogy az én káderlapomon ott állt, hogy én a debreceni megyei lap munkatársaként vonultam be, oda vezényeltek.

A katonaidőmet ott töltöttem le, majd átkerültem a Szabad Föld szerkesztőségébe. 1956. október 15-én engem a bolgár írószövetség meghívott, így nem voltam itthon október 23-án, sőt hazafelé jövet egy hónapot rendőrségi felügyelet alatt Belgrádban töltöttem. Mikor hazajöttem, továbbra is a Szabad Földnél dolgoztam, majd átkerültem az Élet és Irodalom szerkesztőségébe. Minthogy paraszti származású voltam, a falu életével foglalkozó írásokat gondoztam, meg én magam is jártam a falvakba és írtam riportokat. Nem volt nehéz ez számomra, hiszen vidéki lévén például Püspökladány – az akkor tizenvalahány ezer lelkes település – valamennyi felnőtt emberének az arcát ismertem, és ez nagy előnyt jelentett.

Ha későbbi írói tevékenységemben karaktereket kerestem, mindig volt hová nyúlnom, mert óriási mennyiségben szerepeltek érdekes emberek az emlékezetemben. Annyira ismertem őket, hogy a kalapjuk állásáról meg tudtam különböztetni például a karcagi, vagy a szerepi embert. Aztán szabadúszó lettem. Öt vagy hat évig csak a könyveimből éltem. Meg lehetett ebből élni, nem gazdagon, mert az irodalomból soha nem lehetett meggazdagodni, ha csak valaki nem gazdagon született. A máig leghíresebb könyvem, a Mélytengeri áramlás, köztudott, hogy Nádudvarról szól. Tulajdonképpen Ladányról is, hiszen a helyzete ugyanaz volt, mint Nádudvarnak. Elindultam az írói pályán, melyen mindmáig vagyok. Megöregedtem, de ez az élet rendje, s hogy mi az élet értelme racionálisan – az unokámtól elszakított érzelmeimtől függetlenül –, azt megmondani máig nem tudom.

 (Hajdú-Bihari Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)