Debrecen

Rohodon született, egy szabolcsi kisközségben, amelynek vasútállomása sincs. Középiskolai tanulmányait Nyíregyházán végezte, majd Debrecenben a Kossuth-egyetem biológia–kémia szakán tanult. Soó Rezső tanítványa volt, a legendás professzor már az első év végén externistának hívta az intézetébe. Pólya Lászlóhoz szegődött, mert a botanikából az élettan állt hozzá legközelebb. De professzora geobotanikusnak szánta. Így aztán három évig terepmunkával foglalkozott Simon Tibor aspiráns mellett. Ezt szerencséjének tartja, de azt is, hogy a mezőgazdasági gimnázium kerttagozatán Pazonyi Béla tanította a növénytant.  Mégsem lett belőle geobotanikus.

Végzés után Soó Rezső kineveztette tanársegédnek a botanikai tanszékre. Mindössze három napig volt tanársegéd, éppen jött a „raci”, azaz a leépítés. Számára Soó professzor a mezőgazdasági akadémián szerzett helyet Szelényi professzornál a kémia-talajtani tanszéken. De előbb a három hónapos befejező katonai szolgálat következett, azután úgy kezdte el a munkát, hogy Szelényi professzor ráadta a köpenyét, mondván, „a morfológiai rész következik, becsengettek, mehetsz órát tartani”. Nagy évfolyam volt az akkori, sok hallgató idősebb volt az újdonsült tanársegédnél, de jól sikerült a bemutatkozó előadás.

– Megtetszett a hely, ott maradtam, ott vagyok most is, lassan ötven éve. Mindig örömmel megyek be az egyetemre.

A hazai talajbiológia atyamestere, Fehér Dániel azt tanácsolta neki, hogy foglalkozzon az azotobakter kérdéssel. Kedvet kapott hozzá. Arról van szó, hogy a levegőben rengeteg a nitrogén, de nem jut hozzá a növény, csak néhány baktérium faj segítségével. Ezek a magasabb rendű növények számára is felvehetővé teszik a levegőben lévő nitrogént.

Rövidesen korát két évtizeddel megelőző munkát végzett, mert az 1960-as évek elején biotechnológiát csinált, amikor a biotechnológia fogalma általánosan még ismeretlen volt. Hatvantól Mezőkovácsházáig 17 településen végzett talajoltást, 11 növényfajjal, főleg kukoricával kísérletezett, eközben jött rá, hogy antibiotikum helyett hasznos élő mikroorganizmusokra van az állatoknak szüksége. A felszaporított azotobaktert naposcsibéknek táplálta be, s 18–30 százalékban mutatkozott a súly (tömeg) gyarapodás. Vagyis kb. 25 százalékkal növekedett a produktum. Az eredmény 1965-ben világszabadalom lett. Huszonöt évig élt, de az alkalmazás elmaradt, mert neki kellett volna a saját ötletével piacolni. Erre nem vállalkozott.

Végigjárta a főiskolai-egyetemi fokozatokat, 1966-ban docens, 1970-ben professzor. 1965-ben nyújtotta be kandidátusi disszertációját az azobakteriális állatkísérletekről. Büszke volt rá, hogy a bíráló szerint a dolgozatnak három fejezete külön-külön is kandidátusi fokozatot ér. Hasonlóan vélekedett róla Soó Rezső is. A nagydoktorit más témából készítette, ami lényegében már környezetvédelemnek mondható, hiszen a kémiai növényvédelem biológiai összefüggései címen oktatott tantárgy is az volt.

Az Akadémiai Lexikon legkorábbi hivatkozása e diszciplinában 1978. Akkor ő már „öreg” környezetvédő volt, hiszen a Metesz debreceni szervezetében 1973-ban már környezetvédő bizottságot alapítottak, ami ma is működik. 1979-ben adta be disszertációját, s már akkor azt a felfogást képviselte, hogy a kémiai növényvédelemnek több a kára, mint a haszna. Aki ezt vallotta, az „fekete gyerek”-nek számított, abba a gyanúba keveredett, hogy nem támogatja a nagyüzemi gazdálkodást. Helmeczy professzor a szerves gazdálkodás híve volt és maradt, kitiltaná nemcsak a növényvédő szereket, de a műtrágya túlzott felhasználást is a talajművelésből. Az ugyanis ugyanolyan méreg, mint a növényvédő szer. Paracelsus már 400 éve megmondta: minden vegyszer gyógyszer vagy méreg, a dózis dönti el. Így csak 3 év múlva adtak módot a védésre. A három bíráló közül az agrokémikussal támadt vitája, aki a műtrágyát védte. Helmeczy professzor a ciánkálival példálózott: összetevője szén és nitrogén, mindkettő életfeltétel, de a ciánkáli méreg.

A Debreceni Agrártudományi Egyetem rektorhelyettese volt 1968-tól 1977-ig, hosszú éveken át intézetigazgató, tanszékvezető. Tanítványainak száma tízezrekben mérhető. 1953-tól a kilencvenes évek közepéig nem volt olyan végzettje az intézménynek nappali-, levelező-, kiegészítő tagozaton sem, akiket nem tanított volna. Az ifjúsággal sosem volt konfliktusa. 1953 óta tagja a TIT-nek, tíz éve a megyei szervezet elnöke. Meggyőződéssel vallja, ha az új ismeretek nem terjednek el széles körben, nincs értelmük.

Családos ember, egy fiú, egy lány és öt unoka tartozik a körbe. A legidősebb unoka joghallgató, negyedéves. Valamikor vadászott, de ha elsütötte a puskát, jobban örült, ha nem talált, rövidesen fel is hagyott vele, mert nem tartotta összeegyeztethetőnek elveivel. De a kertje megvan, anélkül nem tudna élni.

 (Hajdú-Bihari Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)