Tiszacsécse

Amikor bekanyargunk az enyhén emelkedő úton át Tiszacsécsére, mindjárt látjuk, hogy Móricz Zsigmond „tündér szigetén” járunk: a sövénykerítésen belül az író életnagyságú szobra, s előtte a zsúpfedeles szülőháza. A szobor hátratett kézzel, görbebottal szinte megelevenedik: mintha az író most szállt volna le egy szekérről, hazajőve a távolból, s vár, vár, hogy gyertek már, ti csécsiek, meséljetek, mi újság, mi történt idehaza.

− Én is itt születtem Tiszacsécsén 1935. május 27-én − mesél Nagy Gyula. Apám Nagy Lajos, anyám Gönczi Sarolta szegény parasztemberek voltak. Heten voltunk testvérek. S ahogy kezdtünk felcseperedni, mi is jártunk velük ki a mezőre, harmadában kapálni, aratni.

− Amikor apám 1951-ben meghalt, a fiúk közül én maradtam itthon, s én gazdálkodtam a 11 hold juttatott földben két tehenet hajtogatva. Emlékszem, 12-13 éves koromban már kaszáltam a búzát, anyám szedte a markot, s aztán együtt bekötöttük és keresztbe raktuk.

− Osztályaimat itthon végeztem el.

− Abban az időben Tiszacsécse lakossága 500-520 volt, ma a 300-at sem éri el. Fogyunk és egyre fogyunk, ma is két halottat gyászolunk.

− Az alsó iskola elvégzése után színésznek vágytam. Az akkori toborzáson népdalokat kellett elénekelnem, s megfeleltem. De a betegeskedő édesapám és földjeink miatt nem hagyhattam itt a családot.

− Utána beiratkoztam Miskolcon vasesztergályosnak. Otthagytam.  Még ha szerettem volna, se maradok. Már rég kitisztult bennem ez az érzés: a Tisza volt, és ma is a visszahúzó erő. Nem hiába gyakran mondogatják itt, és főleg az innen elköltözöttek: Ki a Tisza vizét issza, oda vágyik annak szíve vissza.

− Csak hozzáfogtam a továbbtanuláshoz, levelezőn elvégeztem a mezőgazdasági szakiskolát.

− Pulya- és kamaszkori élményeimből − amelyek ma is elevenen élnek bennem, és amelyeket gyakran elmesélgetünk, akkori barátok − kettőt hadd említsek meg: a gyümölcslopást meg a fonókba, dörzsölőkbe való járkálást. A lopásokat csak heccből, kalandból tettük, valamivel el kellett ütni a szabad időnket. Az utóbbit már a lányok utáni vágyás hajtotta.

− Eleven, tréfás és minden után érdeklődő legény voltam. Talán ezért is, tizenhét éves koromban már DISZ-titkárnak választottak meg. Aztán 1956 után a KISZ-titkár is én lettem. Színdarabokat tanultunk, szórakoztattuk a falut. Eleinte szájharmonikán, majd tangóharmonikán és klarinéton játszottam. Ezek mellett sokat sportoltam, futballoztam.

− Én az ötvenes évek elején nem léptem be a termelőszövetkezeti csoportba, bárhogy akarták is. A csekei állami gazdaságba jártam el dolgozni, mezei munkára, ahol elég jó pénzt kerestem.

A Nagy Imre-program után megint csak élére álltam a földjeinknek. ’55-ben csak be kellett lépnünk a téeszcsé-be. 1956-ban, a forradalomkor kiléptünk. És 1959-60-ban csak visszaszorítottak bennünket.

E néhány év legeredményesebb szakasza volt az 1956-60 közötti idő, mert a magángazdálkodásban gyarapodtunk.

1959-ben nősültem, feleségem Tukacs Irma. És ebben az évben már megszületett Csaba fiam. Egy évre rá született az Ibolya, harmadiknak hét év múlva Csilla.

− Csaba fiam gazdálkodik. Van két lányuk Andrea és Edina.

− Ibolya lányom is férjhez ment, ide a faluba, Fehérgyarmaton lakik, tanít, s egyedül neveli a két gyerekét (miközben ezt mondja, a torka elszorul, szemei könnybe lábadnak, mert a családfenntartójuk, a vője korán elhalt).

− Csilla lányom is tanítónő, Kölcsében lakik. A férje Máthé István. Orsolya és Lilla a gyerekük.

− Szorgos és kemény munkával elértük a feleségemmel, hogy mindegyik gyereknek önálló háza legyen. Jelenleg 1990-től az első polgármester vagyok a falunkban, és ennek a szatmári résznek az ÁFÉSZ országos küldöttje. Korábban, 1958-tól tanácstag, vb-tag voltam, míg csak 1984-ben megválasztottak elöljárónak.

− Sok küzdelemmel értem illetve értük el azt, hogy mindenféle szempontból leváljunk a szomszéd községektől, hogy önállósodjunk. Van egy jól működő mezőgazdasági szövetkezetünk, kész a vezetékes vízellátás, van ravatalozónk, a földtulajdonosok részére biztosítottuk a földalapot. 1993-ban 5,5 millió ráfordítással megcsináltuk az öregek otthonát is. Sőt, abban az évben a kultúrházat is újjávarázsoltuk. S jelenleg a vezetékes gáz bevezetésén szorgoskodunk.

− Sok mindenre lenne még szükségünk, hogy az utódaink itt maradjanak, vagy visszajöjjenek. Olyasmire, ami hívná, marasztalná azokat, akik elmentek, de visszavágynak.

De nem csüggedek, mert emlékszem apám bölcseletére: fiam, ha el akarsz valamit érni, ha nagyon akarod, eléred, mert ahol legnagyobb a szükség, ott az isteni segítség.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)