Veres Péter

Lelkipásztor

Gávavencsellő

Hazaérkezett – fogalmaz sorsáról, szolgálatáról Veres Péter lelkipásztor. Ez alatt érti az otthon melegét, Isten szolgálatának megkerülhetetlen adományát. Talán a tájegység hibázik picit – ő ugyanis Bódvaszilason nőtt fel, erdők, mezők, hegyek jelölték a látóhatárt. Gávavencsellőn a homok az úr, bár a távolban látja a tokaji hegyet, közel a folyó, ez a vidék jobban hasonlít az ő közvetlen szülőföldjére. Az is igaz, hogy sehol nem látott annyi gyönyörű naplementét, mint Gávavencsellőn és környékén. Az otthonosság és a gyülekezet szolgálata, a szűkebb és a tágabb család fontossága, a közösség megtartó ereje, mindezt a Teremtő megszólítására látni egyszerre éginek és földinek – ez a végtelen téma keretezi beszélgetésünket a református lelkipásztorral.

A szellő jótékonyan cirógatja arcunkat. A nap próbálja melegével pótolni a lélek békétlenségét. Mégis, mintegy időutazásra indulhattam a fiatal, négygyerekes családapa lelkésszel. Közhelynek számít, hogy felgyorsult világunk a 21. században milyen értékeket ad a Föld bolygón élőknek? S mit tehet azért a lélek pásztora, hogy a gondjaira bízott nyáj tagjai elégedettek, boldogok legyenek, és követendő értékeket hagyjanak örökül az utánuk jövőknek?

Életközösségről adja közre gondolatait Veres Péter. Mint mondja, Bódvaszilason a szülei – ma már nyugdíjasok, édesanyja Fórizs Ilona gyermekfelügyelő, édesapja, Veres József agronómus, szakoktató – paradicsomi gyermekkorral ajándékozták meg őt és nővérét, Viktóriát, akit az ifjabb testvér követett a lelkészi pályán. Reggeltől estig a kertben, a vadregényes környezetben ismerkedhetett meg a világgal és benne a természettel. Olyannyira, hogy biológusi álmokat dédelgetett. Ám a Debreceni Református Kollégiumban tett érettségi után egy 3 napos, bentlakásos felvételin a Debreceni Református Hittudományi Egyetem ódon falai közt találta magát. S egyszer csak a bizonyosság is megérkezett, az otthon érzés úgy ölelte körül, mint gyermekét az édesanya. Megértette, hogy itt lehet övéi közt. Később, már felszentelt lelkipásztorként fogalmazta meg: mehetnék én bárhová, ha az Úristen erre a szolgálatra hívott el, másutt nem lehetnék otthon.

S az életközösség fontosságát a későbbiekben is érezte, és igyekezett belőle minél többet átadni a gyülekezet tagjainak. Amikor belátjuk, mekkora szükségünk van egymásra, és hajlandóak vagyunk a hétköznapjainkban, cselekedetekben megvalósítani a hitünket, akkor a megérkezéshez megtettük az első lépéseket – hangsúlyozza a fiatal lelkipásztor. Másfél évtizedes szolgálatának utóbbi egy évtizedét a gávai, a szabolcsi és a timári gyülekezetek, s másfél éve társult ehhez a vencsellői, a balsai református gyülekezet, így több mint félezer hívének napi ceremoniális és szakrális életét irányítja.

Ezt csak úgy tudja eredményesen tenni, hogy feleséget is különlegeset talált a Teológián, a mándoki születésű Veresné Szücs Judit lelkipásztor személyében. Társa a házasságban, társa a gyülekezeti tevékenységekben és 4 gyermekük jelenti a legszűkebb családjukat. Dorottya (14) a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának tanulója lesz, mint ahogyan szülei is azok voltak mindketten. Boglárka (13) igazi mai fiatal lány, a 11 éves Krisztina és a 7 éves Katinka még a gyermekkor felhőtlen és időtlennek tűnő idejét élvezi. A három idősebb lányuk a helyi Rakovszky Sámuel Általános Iskolába jár, Katinka még óvodás, szeptembertől szintén a helyi iskolában tanul.

Sokat köszönhet a szüleinek a neveltetésért, a múltjáért, a feleségének a jelenéért, és a Református Fiatalok Szövetségének a közösségért, ugyanis lelkileg és hitbélileg itt nőtt fel, s lett elkötelezettje a fiatalok közötti missziónak – hangsúlyozza Veres Péter. S mindezt Isten szeretetéből fakadó, kegyelemből kapott ajándéknak tekinti életében, amiért rendkívül hálás.

„Beszélgetős család vagyunk” – avat a mindennapjaikba az édesapa. Mindig arra törekedtünk, hogy a lányaink ne érezzék kivételezettnek magukat, mert a pap gyerekei. Ők a gyülekezet gyermek közösségében, de még a felnőttek közt is megtalálják a maguk feladatait. Belenőnek a hitélet gyakorlásának mindennapjaiba. Időnként nem értik, miként lehet az, hogy az édesapjuk otthon van, mégse játszik velük? A lakáson, a parókián végzett munka számukra még nem ugyanolyan, mint amikor a pajtásuk apja naponta üzembe jár dolgozni. Azt azért megtapasztalják: más családok ünnepelnek, pihennek, együtt vannak, az ő szüleik épp akkor teljesítik a legtöbb szolgálatot.  Viszont a nehézségek, a különleges időszervezés mellett olyan békességet, biztonságot érezhetnek, amely bőven elég útravalóul az önálló élet elindításához.

Ma már ismét természetes, hogy hittant iktatnak az iskolai óratervbe. Ennek következtében, reménység szerint, ahogyan végeznek a gyerekek, és akár itt, akár másutt teszik meg első lépéseiket a felnőtté válás útján, megmarad a ragaszkodás a hagyományokhoz: templomban esküdnek, keresztelik meg gyermekeiket, lelkész temeti el halottaikat. Vasárnap délelőtt Istentiszteletre megy a család. Vajon a hitélet eseményei mögött megtaláljuk-e a valódi tartalmat? Ha szabad egyáltalán úgy feltenni a kérdést: mennyiben határozza meg az Isten szeretete a cselekedeteiket, szavaikat, gondolataikat?

„Ezen munkálkodunk. Soha nem tudni, kit mikor, milyen körülmények közt szólít meg az Úristen. Például rendezett anyagiakkal, szép családdal, biztos egzisztenciával, közmegbecsülésnek örvendve felfedte valaki lelkének legmélyebb titkait: mintha kicsúszna lába alól a talaj… A szív állapotán múlik a nyitottság, épp ezért hivatásunk legcsodásabb élménye, ha elvezethetjük a hozzánk forduló lelket Jézushoz, és megtalálja az illető a megnyugvást. Mi több, a boldogságot. Ez a kegyelmi állapot független az életkortól, az anyagiaktól, a karrierben elfoglalt pozíciótól. Mennyei adományként élem meg, ha ott lehetek, amikor valaki befogadja az Isten Igéjét és általa igyekszik jobb emberré válni. Természetesen ezt nem saját sikernek könyvelem el, én csupán közvetítő lehettem az úton. De a katedrálist is téglánként építik fel, és hitem szerint sok ilyen esemény teheti gazdagabbá a közösséget, megszenteltté a mindennapokat. Egyébként is az egyik legnagyszerűbb célnak tartom ezt a fajta életmentést: kapcsolatot teremteni Isten és ember között.”

A közösség megtartó erejéről, az ember belső szabadságának kiteljesedéséről, a természettel kialakított harmónia megőrzéséről búcsúzóul még megosztja gondolatait a fiatal lelkipásztor. „Amikor a faluból várost csináltak, egyúttal hátat fordítottak a hagyományos értékeknek. A szomszédokra odafigyeltek, a betegeket meglátogatták, a szüleiket nem hagyták sorsukra, a gyermeket nem az utca nevelte. Tudom, ma a megélhetés miatt emberek ezrei kényszerülnek külföldön és a városokban munkát vállalni. Az internet, az okostelefon, a televízió révén összezsugorodik a világ, a családok a négy fal közt élik mindennapjaikat, gyakorta nincs kivel megbeszélni az őket foglalkoztató kérdéseket. A városba áramlás megállíthatatlan, de a falusi életmodell meghatározó értékeire még azok is vágynak, akik a zsúfolt toronyházakban a tőszomszédjaikat sem ismerik. Nem szeretnék idealizált képet festeni a múltról, vagy a faluról, de a bölcsőtől a koporsóig emberek vigyázzák utunkat. Elkísérnek a mindennapokban, együtt örülnek, együtt sírnak velünk. A közösségépítésre ma a gyülekezet rendezvényei, a kirándulások, a Bibliaórák, a kóruspróbák is alkalmat adnak. Szeretnénk elérni, hogy az aktív, családos fiatalok mellett a lassan bezárkózó 60 felettiek és a 75+-osok, a gyermekek és a fiatalok is minél nagyobb számban legyenek részesei a hitélet eseményeinek. Talán valóra válthatjuk az Igét: a kegyességnek nemcsak a látszatát megőrizni, hanem annak erejét is megtapasztalni. Mérföldkövek szegélyezik szolgálatunk állomásait, de csak akkor mondhatjuk el, hogy jól sáfárkodtunk a ránk bízott javakkal, ha szélesre tárjuk a lelkek kapuit, hogy azokon át a Teremtő és a megszólított ember kapcsolatából életet mentő és nemesítő találkozás és megtérés legyen.”

A keleti szél elkergette a felhőket, a nap jótékony sugarainak semmi nem állhat útjába.                                                                                                    

Szerző: 2019. 05. 07.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló