Nyíregyháza

Tiszadobon született ezerkilencszázharmincnyolcban. Édesapja falusi jegyző, demokratikus gondolkodású ember volt. Ez egész életükre rányomta a bélyegét, mert a Horthy-rendszerben kommunistának, a háború után pedig reakciósnak tartották. Édesapja már idős ember volt, amikor a három gyermek született. Édesanyja ugyan zongoratanárnő volt, de nem futott be önálló pályát, mert a gyermekek nevelésével foglalkozott.

Édesapját 1941-ben gróf Andrássy Sándor kipiszkálta Tiszadobról, mondván, hogy demokratikus gondolkodású embernek nincs ott helye. Miskolcra költözött a család, vállalkozásokba kezdett.

Ez ötvenegyig ment is valahogy, de 1952-ben rásütötték, hogy horthysta, ezért kitelepítették a Hortobágyra. A család szétszóródott. Ákos Miskolcon maradt, az egyik öccse Tiszadobra, a másik egy Borsod megyei faluba.

Amikor Nagy Imre 1953-ban megszüntette az „osztályidegenséget”, édesapja októberben szabad lett. Újra együvé került a család. Édesapja már ötvenöt éves volt. Miskolcon telepedtek le, de akkoriban a várost szocialista nagyvárossá akarták fejleszteni, ezért 1954-ben kizsuppolták őket. Debrecen fogadta be a családot, Ákos a Hatvan utcai Fazekas gimnáziumban érettségizett 1956-ban. Megszűnt a megbélyegzés, az „egyéb” kategóriába került, így felvették az orvostudományi egyetemre is.

Az ötvenhatos eseményekben nem vett részt, bár voltak, akik fegyvert akartak a kezébe adni, mondván lőjön az oroszokra. A megújulást azonban nem úgy képzelte el, hogy az ellenségeit megölje, hanem úgy, hogy békességben éljen velük. Ötvenhat után nem nyúltak hozzá, mert nem tudtak belekötni.

Az egyetem elvégzése után dönteni kellett. A felesége egyszerű parasztlány volt, együtt végezték el az egyetemet. Ő maradhatott volna a klinikán is, hiszen a munkásosztállyal szövetséges parasztsághoz tartozott, de Ákos semmiképpen nem kapott volna állást. Annak ellenére, hogy tanulmányi eredményei alapján az első öt hallgató között volt.

Állás után kellett nézni, körbenézett, hol dolgozik a legjobb sebész.

Nyíregyházán volt akkoriban Eisert Árpád, ezerkilencszázhatvankettő októberében felkereste. A nagy tekintélyű orvos hajlandó volt őt alkalmazni. Mivel Nyíregyházán még nem készült el a Sóstói úti kórház, Baktalórántházára költöztek, ahol a felesége a tüdőkórházba került, ő pedig naponként bejárt a sebészetre Nyíregyházára. Ezerkilencszázhatvannégyben mindketten Nyíregyházára kerültek. A felesége ezerkilencszázkilencvenkettőben mint a Sóstói kórház II. Számú Tüdőosztályának főorvosa ment nyugdíjba.

Ezerkilencszázhatvankettő óta öt gyermekük született. Hatvanötben Andrea, belőle orvos lett; hatvanhétben Beáta, az egészségügyi főiskola testnevelés tanszékét vezeti; 1970-ben Viktória, a Közgazdaság-tudományi Egyetemen tanársegéd; 1974-ben Ákos, a Gábor Dénes Műszaki Főiskolán tanul; 1980-ban Péter, a Vasvári Pál Gimnáziumban tanul.

Eisert Árpád nagy tudású sebész volt. Kiváló kultúrával rendelkezett, több nyelven beszélt, otthonosan mozgott a szakmában, a csillagászatban és az irodalomban. Kiválóan beszélt latinul. Amikor a műtétben bemosakodtak, Eisert Árpád a Pázmán lovagot mondta magában. Úgy tanult meg angolul, hogy elkezdett angol cikkeket olvasni. Bármihez nyúlt hozzá, szakmailag új útra lépett. Eisert Árpád volt az atya, Dohanics Sándor a fiú, az örökös, a Szentlélek, aki mozgatta az egészet, és aki mindig tele volt aktivitással: Bodnár Ákos.

Nyíregyházára kerülése után ezerkilencszázhatvanhatban sebészetből szakvizsgázott. Hatvankilenctől a Magyarországi Református Egyház különböző szolgálati helyein tevékenykedik. Napjainkban ő a Magyarországi Református Egyház két vezetője közül az, akinek nincs palástja.

Gyógyítani ritkán tudunk, segíteni gyakrabban, vigasztalni mindig kell  − tartja a mondás. Ebben a gondolatban jelen van az orvos, a szociális érzékenységű ember, de mindenki, akinek emberi szava lehet a másikhoz. Az orvos akkor is orvos, amikor odamegy a halálos beteghez, bár nem tudja már meggyógyítani, mégis van hozzá vigasztaló szava.

Édesapja ezerkilencszázhetvenkettőben, halálakor két dolgot hagyott rá: nem akarásnak nyögés a vége, illetve mindent lehet, csak akarni kell. Szent meggyőződése, hogy mindenre van idő. Tavaly egyházi szolgálatban harmincötezer kilométert tett meg, amellett, hogy ellátta a sebészorvosi teendőit is.

A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat öt évvel ezelőtt alakult, Bodnár Ákos az igazgató tanácsnak tagja. Ezenkívül a Magyar Orvosi Kamara Etikai Bizottságának alelnöke.

Mindezek természetesen nagy elfoglaltságot jelentenek. Nem jár színházba és moziba, cukrászdába vagy szórakozóhelyre, a hivatásának él. A kollégákkal nincs semmi probléma, a betegek pedig szívesen fogadják azt, ha törődnek velük. Nemcsak a testükkel, hanem a lelkükkel is.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 5. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)