Nyíregyháza

Ezerkilencszázharmincnyolcban született Tiszanagyfaluban földnélküli munkások gyermekeként. Hárman vannak testvérek: a bátyja elvégezte a BM-akadémiát, sajnos leszázalékolták, jelenleg rokkantnyugdíjas. Az öccse matematika-fizika szakos tanár, de nem tanít, hanem Nyíregyháza város polgármesteri hivatalában dolgozik.

Általános iskolai tanulmányait Tiszanagyfaluban végezte, de középiskolába a Kossuthba íratták. Négy évig kollégista volt. ’56-ban érettségizett, s még abban az évben felvették a Debreceni Orvostudományi Egyetemre. 1962ben végzett, s mint falusi gyereket a körzeti orvosi munka érdekelte igazán.

Mégsem került körzetbe, mert meghívták az I. Sz. Sebészeti Klinikára dolgozni. Négy év múlva általános sebészetből szakvizsgázott. 1963-ban megnősült, felesége Tóth Erzsébet röntgen-szakorvos, jelenleg a Jósa András Kórház Röntgen Osztályának osztályvezető főorvosa. 1964-ben született Andrea nevű gyermekük, aki Budapesten dolgozik gyermekorvosként, már két szakvizsgával rendelkezik. 1970-ben megszületett a második gyermek, ő fiú lett, szintén végzett orvos, szemésznek készül.

1974-ben elhunyt az I. Sz. Sebészet főorvosa, dr. Eisert Árpád. Nagy unszolásra, de beadta pályázatát, amellyel el is nyerte az állást, egyúttal megyei szakfőorvos is lett. Az ellenérzés elsősorban abból táplálkozott, hogy szereti a megszokott körülményeket, nem szívesen változtat. Nem voltak tudományos ambíciói sem, inkább gyakorló orvosnak képzelte magát mindig, s nem elméleti szakembernek.

Rossz emlék, hogy nem úgy fogadták a kórházban, mint szerette, s ahogy elvárható lett volna, hiszen nem ő tolakodott ide, hanem szinte rábeszélték. Amikor idekerült, és szétnézett, az elmenekülés gondolata foglalkoztatta. Meglehetősen rossz körülményeket talált. Nem volt hideg víz a kórtermekben, lavórban mosakodtak a betegek, a műtő padozata repedezett falú helyiség volt. Eisert Árpádot követte, akinek nem egy megyei kórházban, hanem a klinikán lett volna a helye. Nem volt könnyű dolga az első években. Ráadásul az sem segítette, hogy nyílt, őszinte ember volt mindig. Szeretett vitatkozni, de mindenkinek a szemébe mondta, ha nem értett egyet valakivel. Kritikus megjegyzéseit a kórház vezetése nem fogadta kitörő örömmel.

Volt időszak, amikor az MSZMP kórházi csúcstitkárának akarták választani, de nem vállalta, mert nem akarta otthagyni a szakmát, nem akart hivatásos politikus lenni. Talán túlontúl is a megszállott orvosok közé tartozik. A klinikán beléjük „verték”, hogy a beteget mindennap látni kell, vasárnap is. Ezért van az, hogy szombatonként vizitel, s vasárnap is bejár, szétnéz az osztályon, hogy minden rendben van-e. Az a véleménye, hogy első a munkahely. Amikor Nyíregyházára jött ügyeletet is vállalt, mert mindent meg akart alaposan ismerni. Ha hinni lehet a kollégáknak (s miért ne lehetne?) Békési László főorvos úr szigorú, de igazságos főnök.

Amikor rossz közérzetének okáról faggatom, azt mondja, hogy sok a bizonytalanság az egészségügyben. Hiányzik a jövőkép. A rendszerváltozás előtt azt mondták, kevés az orvos, kevés az ágy. Most meg azt hallani, sok az orvos, sok az ágy! De az orvosképzésben semmi sem változott, ugyanannyi orvost képeznek, mint két-három évvel ezelőtt! Amikor 1985-ben beköltöztek az új sebészeti tömbbe, sokan azt hitték, hogy javulni fog az ellátás színvonala. Ezzel szemben a műtői kapacitás rosszabb lett. Nem megfelelő a műszerellátottság, a korszerű eszközök beszerzésére nincsen pénz. A társadalombiztosítás nem finanszírozza az amortizációt, pedig a berendezések, az eszközök egy bizonyos idő után amortizálódnak.

Az újak beszerzésére pedig nincsen anyagi fedezet. Ugyanez a helyzet az erkölcsi, anyagi megbecsüléssel is. Alacsonyak a bérek, az orvosok ki vannak szolgáltatva a paraszolvenciának.

Lehet, hogy egy kicsit pesszimista beállítottságú. Mindig ilyen volt. Lehet, hogy a származásával hozta magával. Mindig bizonyítania kellett.

Szerencsére a szakmában otthon érzi magát, pedig érték olykor kudarcok. A sebész gyakran találkozik azzal a lehetőséggel, hogy nem tud már segíteni a betegen. Nem nyújthat neki mást, mint az együttérzést. De akkor, amikor a tehetetlenségtől görcsbe szorul a szív, nem hiányozhat belőle a részvét. Bizony, nem könnyű megszokni ezt az érzést.

Amikor van egy kis szabad idő (egyre kevesebb) akkor a szakmai folyóiratok olvasására van szükség, ritkán lehetőség van egy-egy színházi előadás megtekintésére. Amikor fiatalabbak voltak a feleségével sokat utazgattak, ma már erre sincs idő.

A jó sebésznek kiegyensúlyozottnak kell lennie. A szakmát mindenki meg tudja tanulni, aki nem botkezű. Legyen a sebész higgadt. Nem az operáció a nagy dolog, hanem eldönteni: kit kell megoperálni és mikor. Ez még fokozottabban érvényes a szövődményes esetekben.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 5. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)