Fehérgyarmat

Ha valamelyik írónk ismerte volna Barkaszi Jánost, akkor minden bizonnyal gyakran tűnne fel furfangos történetek oldalain. A mai sikerkönyvek szerzői azonban nem a hétköznapokból merítik témáikat, így aztán a Fehérgyarmaton élő üzletember ezerszín személyisége, temperamentuma, vállalkozókedve csak azok számára válik megismerhetővé, akik találkoznak vele.

A hatalmas ház csupa élet. „Ki itt belép” az folytonos változás és változtatás központjába „lép be”.

A látogatónak az az érzése, hogy Barkasziéknál még a tárgyak is átveszik az állandó mozgást, ami a háziakat annyira jellemzi. Csak a kis jövevény, a hat hónapos fiúcska alszik édesdeden szobájában, mit sem sejtve arról, milyen világba is érkezett. Olyanba, amilyet szülei teremtenek köré.

Barkaszi János, a beregdaróci apa és rakaszi anya középső gyermeke, vidám kedvű, mosolygós tekintetű ember, de eredetisége mögött ott érződik, hogy nagyon is komolyan vet számot lehetőségekkel, nehézségekkel egyaránt.

− Az eredeti szakmám mechanikai műszerész, amiből mestervizsgát is tettem − kezdi elejéről a történetét. − Dolgozni a Közútépítő Vállalatnál kezdtem mint nehézgépszerelő, aztán a helyi áfész karbantartója lettem, később kútkezelő az áfor egyik töltőállomásán.

Ahogy hallom, már sírkövesüzeme is van.

− Nálunk, aki egy kicsit jobban szeretett volna élni, annak mindig ki kellett egészíteni a jövedelmét. Ebből lett a magyar vállalkozó! Említésre méltó tőkéje nem volt, ezt megpróbálta leleményességgel, ötletekkel, szorgalommal ellensúlyozni. Ez az én sztorim is. Olyan a természetem, hogy ha valamiben egy cseppnyi esélyt is látok a sikerre, akkor belevágok, még kockázat árán is.

Ezek szerint „nem szívbajos”…

− Még olyanba is belekezdek, ami nem a tanult mesterségem. Az elején társultam vízvezeték-szerelésre, de vállaltam kerítéskészítést és szinte minden munkát, ami fémmel, vassal volt kapcsolatos. Hozzá másodállásban fuvaroztam, főleg építőanyagot. Aztán 1990-ben a feleségem nevére váltottunk vállalkozói igazolványt jármű- és járműalkatrész-kereskedelemre.

Visszanézve már lehet, egyszerűnek tűnik.

− Elmondva. De a vállalkozásban először csak megy a pénz! Aztán visszamenőleg is kipróbált kapcsolatok kellenek ahhoz, hogy megbízzanak az emberben és odaadják az árut hozomra. Higgye el, nem volt könnyű eljutni az első 17 ezer forintos bevásárlástól − ennyi pénzünk volt ugyanis − a mai milliós árukészletig. Számtalan buktatója van a dolognak, és kétszer is meg kell gondolni, mire mennyit adunk ki, mit vállalhatunk.

Minderről olyan természetesen beszél, és annyira otthon van a vállalkozói élet legapróbb részleteiben is, hogy vendége szinte észre sem veszi, és már a lakás alatti bolt közepén állnak, ahol faltól falig, földtől a plafonig minden csupa alkatrész.

Talán az sem jelentene leküzdhetetlen akadályt az eladónak, ha valaki műholdszállító rakéta kipufogóját keresné az üzletben.

Nagy valószínűséggel ez a helyzet a másik boltban is gázkészülékben előadva. Kirakatában egymást érik a tűzhelyek, konvektorok, kazánok és falimelegítők, de azt csak útba ejtik, mert Barkaszi János életeleme mégis a mozgás, a hely- és helyzetváltoztatás. Állandóan újon töri a fejét, de nem esik kétségbe akkor sem, ha valami nem úgy jön be, ahogy számította.

− A traktorforgalmazás nem sikerült, átmenetileg nem megy a csatornafektetés sem, ahogy Tarpán a gáz sem jött össze. Majd megy más! Például a haszonvas-forgalmazás, a gázolajszállítás, meg a sírkőüzem a volt mérleggyár területén…

Már ott is vagyunk! Hétmérföldes léptekkel kelünk át a volt-nincs gyár udvarán a sírkőüzem felé. A bontási törmelékek közötti területen mésszel felpakolt teherautó áll. A munkások várnak.

− Látja ez nekem sokba kerül! Én nem játszhatom a jóságos téeszt vagy a mélyen elnéző államot. Ha nem tudok minden kifizetett forint mögött hasznos munkát felsorakoztatni, akkor hosszú távon végem van. De nekik is. Meg az országnak is, mindnyájunknak − mondja távolodván a rakomány felé.

A látogató csak áll, és bámulja hogy válik maholnap a szó szoros értelmében semmivé a hajdani mérleggyár, miközben, ami új, az messze van a kiteljesedéstől. Üres sörösüvegek halmai jelzik, hogy azt a híres-nevezetes magyar virtust például sehogy sem akaródzik elhagynunk. Bár másban lennénk ilyen makacsul kitartóak.

− Szinte gondoltam! − közeledik a kocsi felől a „főnök”, Barkaszi János. − Megrakták az autót meszeszsákokkal, és nem tudják mennyi van a platón! Na látja uram, erről beszéltem!

És nevet. Mi mást is tehetne? Még csak 1994-et mutatnak a naptárak.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)