Tisztaberek

Ha valaki a tisztabereki Úrr Géza élettörténetét hallgatja, rögvest az juthat eszébe: ezzel az emberrel minden megtörtént, ami a viharos magyar történelemben az elmúlt évtizedek alatt megtörténhetett. Ha az ország sorsa jó irányba haladt, az ő élete is könnyebbnek mutatkozott, ha pedig nehezült a helyzet, neki is megszaporodtak a gondjai…

Úrr Gézának már apái, szépapái is Tisztabereken éltek, s mint a házi családfakutatásból kiderül, ebben a faluban két Úrr família is létezett, akik később benősültek, beházasodtak egymás családjába.

− A nagy világgazdasági válság után születtem, nem volt valami fényes gyermekkorom − kezdi a bemutatkozást a ma is erős, jó kiállású beszélgetőpartnerem, miközben beljebb invitál a takaros porta tisztaszobájába, ahol a falakon az elődöké mellett ott vannak a jelen, no meg a jövő generáció fényképei. − Akárcsak a többi gyermek annak idején, én is használtam és hordtam a házilag készült ruhadarabokat, a kézzel szövött nadrágokat, az anyám által varrt ingeket.

Abban a szerencsében lehetett részem, hogy velem kezdődött a nyolcosztályos iskola. Az én korosztályom volt az első, aki nyolc évig koptathatta az iskolapadot, de a fiatalkori jó világnak hamar vége szakadt, mert jött a háború. Szerettem volna továbbtanulni, s ebben engem a tanítóm is támogatott. Mint a szegénysorsúak legtöbbjének, nekem is a tanítóm jelölte ki az iskolát. A szatmárnémeti reáliskolába íratott be, de közbeszólt a történelem.

Úrr Géza húszévesen lett katona, s ahogy a nyolcosztályosok között az első csoportba tartozott, úgy lett első abban is, hogy vele kezdődött a hároméves tiszthelyettesi képzés a hadseregben. Megragadta az alkalmat, már csak azért is, mert némi fizetést is kapott.

Megbecsülték, lehetett volna katonatiszt, kapacitálták is éppen eleget, ő azonban visszavágyott a falujába. 1953 őszén leszerelt, közvetlenül azután, hogy szülei levélben értesítették: Nagy Imre reformjára visszakapták a földjüket, és tizenkét hektáron kezdték el újra a gazdálkodást. A jó világ megint csak nem tartott soká, ’59-ben belépett a téeszbe. Tapasztalatokért nem kellett messzire mennie, mert a tsz-elnök előtte is jó cimborája volt, a szomszédjában lakott, s Úrr Gézából előbb munkacsoport-vezető, később főkönyvelő lett.

− Tsz-elnöknek akartak megválasztani, de az elnököt szerettem, becsültem, nem akartam elébe vágni. Elnökhelyettessé választott a közgyűlés, az is voltam 1980-ig.

Aztán mégis elnök lett belőle, és 1990-ig a tsz első embere maradt. Amikor betöltötte a hatvanadik évet, nyugdíjba ment. A szövetkezet ma is talpon van, mint Úrr Géza mondja: „küszködnek az adóssággal és az összes bajokkal.”

Hiba lenne azt hinni, hogy beszélgetőtársunk nyugdíjasként korábbi életéből bármit is feladott, igazi nyugdíjas módra viselkedik. Nem nyugszik ő egyetlen pillanatra sem. Reggeltől estig dolgozik. Teheti, hiszen egészséges, jó erőben van, s gyermekkora óta munkához szokott. ’92-ben − mint mondja, az új rendszerben − ismét kivette a régi, családi birtokot, a tizenkét hektár földet, s ma azon gazdálkodik. Kukorica, őszi búza, napraforgó kerül a földbe. Mivel Tisztabereken nagy hagyománya van az uborkatermesztésnek, ebbe is belefogott.

− Van tennivalóm, láthatja. Amit lehet, magam végzek, és amire csak módom van, gépesítek. A napszámos munka nem munka, igaz, időnként elkél a segítség.

Bár aktív korában párttag és tanácstag egyaránt jó ideig volt, sőt, a megyei szövetkezetek szövetségében is aktívan közreműködött, és a politizálástól ma sem tud elszabadulni. Figyelemmel kíséri az ország és a világ eseményeit, néha elégedett, néha vitatkozik.

− Úgy váltam el 1990 februárjában a tsz-től, hogy nem maradt bennem keserűség. A párt akkorra már megszűnt, feloszlott, nem kellett vezekelni senki előtt. Ma már nem vállalok semmiféle funkciót, de szívvel-lélekkel támogatok minden olyan embert, akiről azt látom, hogy segíteni tudja a falut. Nemrégen például gazdaköröket szerveztünk, ahol a régi tsz-formát felváltva, továbbra is közösen gazdálkodunk. Együtt műveljük a földeket, kinek ilyen, kinek amolyan gépe van, közösen vesszük a vetőmagot, nem egymás ellen, hanem egymás hasznáért dolgozunk. A kertemben 180 almafa ad munkát rendszeresen, higgye el, egyetlen percre sem unatkozom.

Úrr Géza szavait hallgatva az ember teljesen bizonyos lehet abban, míg él és mozogni bír, a gazdálkodást, a földművelést nem hagyja abba. Mindene a falu, s génjeiben a szülőktől örökölt kitartás a legjellemzőbb erő. Jöhetnek rosszabb évek, sűrűsödhetnek időnként a bajok, a magafajta ember nem adja fel.

Még idős fejjel is a jövőt építi, s a hasznot tisztességgel megosztja gyermekei között. Fia villamosmérnök, lánya számviteli vezető egy debreceni üzemben. Legnagyobb öröme az Úrr családnak, ha a gyönyörűen gondozott, takaros portán a família apraja-nagyja együtt lehet.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)