Penyige

Kimondani is sok, de a tényen nem változtat, hogy Tukacs Sándor, a penyigei Zöld Mező Termelőszövetkezet elnöke harmincnégy esztendőt töltött el vezetői munkakörben. Néhány hónapja vonult nyugdíjba, és ha valakire igaz a mondás, hogy jól megérdemelt pihenését kezdheti el, akkor rá mindenképpen az.

Túristvándiban, 1935. április 28-án született, és alig ötesztendősen kellett megtapasztalnia az apa hiányát: a már hetvenes éveinek végén járó édesapját 1940-ben kísérték ki utolsó útjára. A mama egy szál magában maradt a két pöttöm gyerekkel: a lánytestvér, Ilona ma is Túristvándiban él. Sándor a nagykállói Budai Nagy Antal Gimnáziumban érettségizett, és még tinédzserkorában családfenntartóvá vált. Édesanyja harmados munkával teremtette elő a család megélhetéséhez szükséges pénzt, de a nincs és a nekünk nem jut rá fogalmak gyakran visszhangoztak a Tukacs-portán.

Ezért amint lehetett, a fiatalember munkát keresett magának: begyűjtési megbízott lett a községi tanácsnál. 1955-ben behívták katonának Jukóbányára, ám egy esztendő múlva leszerelték.

Ő már akkor megélhette, mit jelent munkanélkülinek lenni, a Begyűjtési Hivatal ugyanis megszűnt, és fél évig tengett-lengett a világban.

A felesleges időtöltést nem neki találták ki, előbb a tiszabecsi áfészhez került könyvelőnek, majd tanfolyam után vezető könyvelői állást bíztak rá a penyigei FMSZ-nél. A termelőszövetkezet szervezése nagy erőkkel kezdődött meg 1960-ban, és még alig töltötte be a huszonötödik évét, amikor nagy megtiszteltetés érte: főkönyvelőnek nevezték ki a tsz-ben.

Majdnem húsz esztendeig töltötte be azt a posztot, az 1978-ban sorra került közgyűlésen a tagság megválasztotta elnöknek. Ebben a beosztásban tizenhat esztendeig, nyugdíjazásáig tevékenykedett.

Hívták több helyre is, de Tukacs Sándort a szülőföldje láthatatlan bilinccsel kötötte magához: nemet mondott valamennyi megkeresésre. Nem mintha nem érdekelte volna, másutt hogy élnek az emberek, mivel foglalkoznak, miből teremtik elő a forintokat. Amikor a mezőgazdasági szervezetek külföldi utakra küldték a gyakorló szakembereket, ő is gyakran részese lehetett ezeknek a programoknak. Így jutott el Izraelbe, Svájcba, a volt Szovjetunió városai közül Jerevánba, Szocsiba, de még körülnézhetett szatmári szemmel Londonban és Velencében is.

Penyigén nehezen tudnának újdonságot mondani neki. Jó pár cikluson át tanácstag, most pedig képviselő-testületi tag a faluban. Amíg a termelőszövetkezet elnöke volt, megpróbálta gyarapítani a munkahelyek számát: a kisvárdai Vulkánnak alvállalkozóként rostélypálcát gyártottak, amely egy ércelőkészítőhöz került. Amint a vas és acél országa címről szerencsésen lecsúsztunk, a rostélypálcáknak is befellegzett, és ezzel egyszer s mindenkorra megszűnt az ipar Penyigén. Ha valaki mégis ipari munkásként szeretne pénzt keresni, esetleg talál magának a kőhajításnyira lévő Fehérgyarmaton állást.

Penyigén az alma és a szőlő a megélhetés forrása. Tukacs Sándor is vállalt a közösből 130 almafát és 46 szilvafát. Így legalább összejön a család a betakarításnál. Teszik ezt nemcsak a szülők iránti szeretetből, hanem azért is, mert ebből a pénzből a gyerekek családjai is részesülnek.

A felesége, Tóth Magdolna kérsemjéni születésű. Penyigén volt postás, amikor megismerkedtek és egybekeltek. Három fiúval áldotta meg őket az Úr; Sándor vegyészmérnök Salgótarjánban, családos, most épp itt nyaralnak a két kisfiukkal. Zoltán maradt a helyi termelőszövetkezetben, neki egy fia és egy lánya született. László a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem hallgatójaként a németországi Bielefeldben tölt néhány hónapot.

− A mi falunkban csak a mezőgazdaságból lehet pénzt csinálni. Igaz, az erősen kötött, vályogos talajon még vegyszerrel, kapával is alig bírtak a gyommal az emberek. Ma pedig senki nem kapálna. Búzát, napraforgót, szálastakarmányt terem ez a föld. A magángazdaságokban is az állattenyésztés az egyik biztos jövedelemforrás. Sertést csak a család megélhetéséért tartanak, de a szarvasmarha-állomány még mindig jelentős. A termelőszövetkezetet alkotó három falu közül Kömörőn 180, Penyigén 150, Mándon 100 tehenet hajtanak ki reggelente. Aminek igazán örülök, hogy a szilvának és az almának eddig sikerült piacot találtunk.

Több évtized vezetői munka után bizonyára nehéz lenne beilleszkedni a nyugdíjas hétköznapokba, ha nem lenne itt a család, az unokák. Tukacs Sándor is rajongással beszél az unokáiról, akiket talán még jobban szeret, mint a saját gyermekeit. Most ugyanis már kényeztetheti őket, több időt, figyelmet szentelhet a növekedő apróságoknak, és azok nagyon hálásak a nagypapától hallott igaz mesékért. ők is úgy vannak vele, mint Tukacs Sándorék régebben: a szülők a saját gyermekeikre kevesebb időt fordíthatnak, egész egyszerűen azért, mert a megélhetésért hajtani kell.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)