Penyige 

A fiúk a bányában dolgoznak – mondja Katika, és alighanem gyakran hagyja el a száját ez a mondat. Hófehér(ke) csipkével kivarrott blézere még apropót is szolgálna hozzá, de a többi csak nagyjából stimmel. Élete párja Miklós kavicsbányát üzemeltet Kóródon, a Tisza-parton, ő tehát tényleg ott tölti ideje javarészét. A nagyobbik fiú, Robi cége is ehhez kapcsolódik. A kisebbik, Gábor ugyan informatikus a Szatmár-Leader-nél, de hát nyílván nem idegen tőle a „szárazbánya”. Mert ilyen is van, világosít fel az apja. Ha nem a mederből termelik ki a sódert, hanem a „mentett területről”. Aztán a negyedik „bányásznál” el is akad felsorolás, de ő legalább méretében emlékeztet a mesebeli hét törpére. Robika, az unoka, akin már most is látszik, hogy a másik három „fiú” erőteljes alkatát örökölte.

– Most nem lehet – pillant fel a laptopból a kisfiú, amikor szelíden odébb tessékelnék a felnőttek a nappali asztalától. Nem kisgyerekes ellenkezésről van szó. Látszik az arcán, hogy valami nagyon fontos dolgon ügyködik.

Az ebédlőben ülünk le tehát a Kőrösi házaspárral. Az asztalon egy gyönyörű csokor rózsa. A virágok sora a falon is folytatódik egy pünkösdi rózsa tapétában, és az előttünk heverő tálon is szépségek sorakoznak. Katika mézes tésztái: madárkák, báránykák, nyuszik. A falusi embert körülvevő élet míves süteménybe álmodva.

– A hagyományőrzés az életünk – mondja most és mondta néhány hete, amikor a lekvárfőzés közepébe toppantam be. A házikötényre fröccsent ciberepöttyöket restellkedve törölgette, de számomra abban a ruhában is elegáns, hiteles ember benyomását hagyta. Azét, aki nem csak beszél, hanem tesz és példát mutat.

– Az Agrár Marketing Centrum megadta a HIR védjegyet a szilva és somlekvárunknak – mondja, amikor szóba hozom a lekvárfőzést. Hagyományok, Ízek, Régiók – oldja fel a rövidítést, és ahogy az egy közéletben évtizedeket eltöltött személyiségtől egyáltalán nem szokatlan, kerek kis előadást tart róla. – A Szatmár Beregi Szilvaút Egyesületben, valamint a Penyigéért Kulturális egyesületben arra törekszünk, hogy feltárjuk, megőrizzük, hagyományainkat, annak tárgyi, kulturális és kulináris megjelenési formáit. Ezt idegenforgalmi vonzerővé tesszük. Örömére az idelátogatóknak, és hasznára az itt élőknek – nekünk.

Kőrösi Miklósné, aki ciklusokon át polgármestere volt a szép szatmári településnek, mára erre a feladatra csoportosította át energiáját. Mert a lendülete, és sodró egyénisége mit sem változott. Az általa írt Szatmári kóstoló című egzotikusan színes kiadvány tartalma, nyelvezete – az itt élők még nem is érzik – leletmentés. A falusi vendéglátásra vállalkozóknak nem csak tanácsaival segít, de a minősítésükre is feljogosító vizsgával is rendelkezik.

– Mi magunk is ilyen létesítményben látunk fantáziát – kapcsolódik be a felsorolásba a férj. Most is jelentős teljesítményre képes lekvárfőző manufaktúránk van, de jövőre már kész lesz a vendégházban a látvány-kondér, ahol a turista maga is kavarhatja a ciberét, és hírét viheti, milyen a lekvár, mielőtt lekvár lesz belőle.

Kőrösi Miklós a rendszerváltásig, és még utána néhány évig a tiszakóródi téesz elnöke volt. A közös gazdaság felszámolásának folyamatában volt egy pont, amikor azt mondta, na, innen kezdve nem veszek részt benne. A kavicsbányából alapított cég ’93 óta ad munkát és megélhetést a külsejében az évtizedek alatt szinte semmit sem változott férfinak.

– Annak idején az az elv vezérelt, hogy építkezni mindig fognak az emberek, sóderre szükség lesz – tárja fel akkori stratégiáját. – Más kérdés, hogy a mostani válságos években nagyon visszaesett a forgalmunk. Ráadásul a nagy megrendelőink egy része is más bányákhoz pártolt, ami mögött nem piac-konform tényezőket sejtek.

A Kőrösi házaspár két tagja a gazdasági és társadalmi élet területén letette a névjegyét Penyigén, Kóródon, és a szatmári térségben. Nevük nem ismeretlen távolabbi vidékeken sem. Katika például éppen a napokban tartott előadást a falusi túrizmusról Visken, ami Kárpátalján majdnem olyan messze van, mint Budapest. A fővárosba sem akármiért utazott – igaz hat évvel ezelőtt. A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetést vehette át érdemei elismeréséül. Sejteni lehet, hogy hosszú ezeknek a sora.

Becsukja a díszes mappát, és máris eltávolodik annak a szép napnak az emléke. Felállunk az asztaltól, együtt a család, még a kanári is rikkant egyet. Visszamegyünk egy közös fotóra a nappaliba a kandalló elé. Robika végzett a „fontos dologgal”, de nem lett egyszerűbb a helyzet, mert épített egy hatalmas, alig megkerülhető legó várat. Persze, hogy középre ugrik a fényképezésen. Egy pillanatig se kétséges, hogy a „fiúk” között ma ki a kedvenc.