Debrecen

Életpályám egy gazdagnak nevezhető polgári családban, 1940. március 30-án kezdődött. Apám felmenői mindkét ágon híres malomtulajdonosok voltak előbb Hajdúböszörményben, majd Debrecenben. Anyai részről neves kereskedő família sarja vagyok, nagyanyám kezdetben a testvérével, majd egyedül birtokolt egy függöny- és szőnyegáruházat Debrecen főutcáján. Gyermekkoromat sajnos alaposan megzavarta a világháború, melynek végén a család – a parancsnak engedelmeskedő katona férfiakat követve – stráfszekéren menekült Bajorországig, ahonnan 1946 nyarán tértünk haza.

Azon a szeptemberen kezdtem tanulmányaimat a Füvészkert utcai iskolában, ahol az otthonról vitt neveltetés és a keresztyéni vonások beépülésével valószínűleg elnyertem végső jellememet. Időközben a politikai szűklátókörűség családomat nincstelenné, földönfutóvá tette, engem pedig sokáig az osztályidegen bélyeggel különböztettek meg. Ez nehezítette 1954-ben a továbbtanulásomat is. Végül sikerült bejutnom a debreceni Állami Fazekas Mihály Gyakorló Gimnázium orosz nyelvi tagozatára.

Miután érettségit is tettem belőle társalgási szintig jutottam, akárcsak az angolból, de gyakorlat híján később nagyon sokat felejtettem. Nem így a németet, amit családi unszolásra – dédnagyapám német származású volt – magánórákon sajátítottam el, s ennek máig hasznát veszem a munkámban. Műszaki érdeklődéssel, valamint miniszteri dicsérettel letett érettségivel a tarsolyomban a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemre jelentkeztem, de a politikai megbélyegzés oda is elkísért.

Végül minden képzési lehetőségből kimaradva segédmunkás besorolással a MÁV Debreceni Járműjavító Üzemébe kerültem 1958. október 20-án. Még abban az évben megindultam felfelé a ranglétrán, hiszen gépmunkás lettem. Akkortájt vezették be a társadalmi tanulmányi ösztöndíjat, aminek segítségével 1964 tavaszán vasútgépész mérnöki diplomát szereztem, az üzem egyik legfrekventáltabb részlegének lettem a vezetője, több mint hetven ember főnöke.

Öt évvel később kötöttem házasságot Szalai Klárával, aki becsületes, neves iparos családból származik. Ez azonban neki is hátrányt jelentett az egyetemi felvételinél, így maradt számára a közgazdasági technikusi, illetve az erősáramú villamosipari technikusi és a felsőfokú energetikusi végzettség. Előbb a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, majd a Debreceni Konzervgyárban dolgozott, ma már nyugdíjas.

Itt illik megjegyeznem, hogy egyik legfontosabb tulajdonságom a hűség. Nemcsak iskolát, munkahelyet, feleséget, sportegyesületet, lakóhelyet nem cseréltem, de ha lehet, ragaszkodom a megszokott fodrászhoz és fogorvoshoz is. A sportnak sokat köszönhetek. A DVSC-ben kosárlabdáztam, s így sikerült rátalálnom arra a cégre, ahol már 43 évet eltöltöttem. A járműjavító összeforrott a szülővárosommal, több mint fél évszázadon át a Tiszántúl legnagyobb ipari centrumának számított, és már 1902-ben létrehozta sportegyesületét, a későbbi DVSC-t, és egyéb sport-, illetve kulturális létesítményt adott dolgozóinak, valamint a város lakosságának. Amíg igényelték, mi is támogattuk a debreceni sportot, s különösen a vasutas egyesületet, de ma már csak a kézilabdás lányokra igaz ez. Szomorúan kellett látnom, hogyan lett a sportból egy foglalkozási ág, a (fél)profizmus bevezetésével.

A sporthoz hasonlóan, mindig kötődtem az oktatáshoz, a fiatalok képzéséhez is. A hetvenes évek első felében óraadó voltam a Landler-szakközépiskolában, míg a 109-es szakmunkásképzőben három évtizeden át vizsgabizottsági elnökhelyettesi, illetve elnöki tisztet töltöttem be. A vasútgépészeti szak megszűnéséig a Landler utódjában, a Brassaiban egy évtizeden keresztül vizsgáztató voltam. A Debreceni Egyetemhez tartozó egykori Ybl műszaki főiskolán még ma is vizsgabizottsági elnökhelyettesként tevékenykedem.

Természetesen a saját képzésemet sem hanyagoltam el. Elvégeztem többek között a járműjavító szakmérnöki tanfolyamot, a számítógépekkel pedig folyamat- és rendszerszervezési szinten foglalkoztam. A ranglétrán folyamatosan haladtam előre, előbb technológiai és szerkesztési, majd termelésirányítási osztályvezető-helyettes lettem. Viszonylag fiatalon, 1978-ban neveztek ki az akkor még mindig kétezer-ötszáz dolgozót foglalkoztató üzem főmérnökének. Tíz év elteltével kerültem az igazgatói székbe.

A rendszerváltás után, 1992-ben a cég átalakult, és én ügyvezető igazgató lettem. Úgy érzem az eltelt negyvenhárom év alatt sikerült több tízezer munkatársam bizalmát kiérdemelni és megtartani, vezetőként pedig a szeretetüket, megbecsülésüket kivívni.

Kerékgyártó Imre ennek is köszönhetően 1998-ban megkapta a Pro Urbe díjat, a Közlekedéstudományi Egyesületben végzett munkájáért pedig előbb a Jáky József-emlékérmet, majd a Széchenyi-emlékplakettet. Jelenleg is vezetője az egyesület üzemi szakcsoportjának és tagja a DAB Közlekedési Albizottságának is.

 (Hajdú-Bihari Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)