Nyíregyháza-Borbánya

A betegség olyan állapota az embernek, amelyet mindenki szeretne elkerülni. A vele vívott küzdelemnek vannak könnyebb időszakai, de drámai csatái is.

Gyakran az ember élete a tét. Ezért talán nem véletlen, hogy az orvosokat mindig is különös tisztelet vette körül. A gyógyítás sohasem tartozott a mindenki számára megszerezhető ismeretek közé, ezért is vannak orvoshősei számos műalkotásnak, regénynek és filmnek.

Pedig úgy is lehet évtizedeken át gyógyítani, hogy nincs része az orvosnak a reflektorok fényéből.

Láthatatlanul jelen van, végzi a mindennapos munkát. Gyógyít, mert az a dolga. Mint dr. Szilvai Mária Borbányán.

A Paposon született kislány meg sem állt az orvostudományi egyetemig. Szalkán érettségizett, még abban az évben felvették, s a hatodik esztendőt már a nyíregyházi kórházban töltötte. Mégsem lett kórházi orvos, mert az emberek közé vágyott, valamiképpen szeretett volna a mindennapjaik részévé válni.

Tanyás körzetben kezdett. Sokat kellett gyalogolnia. Nem volt könnyű dolga. Pályakezdő volt, fiatal nő, s ráadásul egy csöppnyi fiú édesanyja. De sohasem a nehézségeket nézte, a gondokon átsegítette alapjában derűs életszemlélete.

Átszervezés folytán az orosi körzetbe került, ahol tizennégy évet töltött. Általános orvostanból szakvizsgázott. Azt tapasztalta, hogy tud bánni a betegekkel, hallgatnak rá. S neki is szüksége van az eleven emberi kapcsolatokra.

Lehet, hogy most hivatalosan is ennek jött el az ideje. Az első pillanattól komolyan vette a háziorvosi munkát. Amikor nem az orvosi rendelőben dolgozik, betegeket látogat. Beadja az injekciókat, akár hétvégén is. Nincs szíve senkit sem az ügyeletre küldeni, azt szereti, ha mindenről tud, ha folyamatosan nyomon kísérheti a beteg állapotát, a gyógyulását.

Lehet, hogy ez a munka nincs olyan látványos, mint egy-egy sikeres műtét, de az életet nem mindig a látványosságokon méri le az ember. A meggyógyult, az egészséges ember mindenütt siker, és elégtétellel kell hogy eltöltse az orvost.

Dr. Szilvai Mária tele van erővel, ambícióval.

Néhány évvel ezelőtt ezért is vállalt új körzetet, mert úgy érezte, hogy még mindig képes a betegeket a maga elképzelései szerint „nevelni”, segíteni nekik a helyes életmód kialakításában.

A borbányai körzetben közepes feltételek között élnek az emberek.

De itt is azt tapasztalja, hogy az utóbbi egy-két év alatt romlottak a körülmények, érzékelhető az elszegényedés. Azt látja, hogy sok embernek nem a gyógyszerre van elsősorban szüksége, hanem jó szóra, beszélgetésre, megértésre. Vagy éppen arra, hogy csak meghallgassa valaki a kétségek között vergődőt.

Gyakran pszichológiai ismeretekre van szüksége (milyen kár, hogy az egyetemen szinte semmit sem kaptak belőle), kénytelen az empátiájára hagyatkozni. Fiatal házasok ugyanúgy fordulnak hozzá, mint idős emberek. Tudni kell segíteni rajtuk. Ha mással nem, hát azzal, hogy meghallgatja őket.

Sokat van az emberek között. Megállítják, panaszkodnak, vagy csak elmondják, mi történt velük az elmúlt pár napban. Csupa fontos dologról esik ilyenkor szó. Talán ezért is történt, hogy az előző ciklus végén, amikor megüresedett a képviselői hely, őt kérték fel: vállalja el az ott lakók képviseletét.

Az új ciklust már teljes egészében magának köszönheti. A politikától − amennyire lehet − távol tartja magát. A legfontosabb célja az, hogy minél több mindent elérjen azoknak, akik bíznak benne.

Fontos a közösség képviselete, de az még fontosabb, hogy a körzetében lakók egészségesek legyenek, s ha betegek, minél gyorsabban meggyógyuljanak.

Olykor őt is gyötrik kétségek, vajon megtett-e mindent a gyógyulás érdekében.

Mert nem lehet megszokni a fájdalom, a szenvedés látványát. S nem lehet közömbös az ember, az orvos sem a halál iránt. Még akkor sem, ha nem halhat meg minden eltávozóval. Ilyenkor úgy érzi, mintha belőle is meghalt volna valami, s nem tudta megakadályozni, hogy ne így legyen.

Úgy tűnik, hogy a doktornő már végleg Nyíregyházán marad. Ide kötik a szülei, a család. A férje rendőrtisztként dolgozott, jelenleg magánvállalkozó, ügyvédi irodája van. A nagyfiú is ide jön haza az orvostudományi egyetemről. Már harmadéves. S milyen boldogság a mama számára, hogy az orvosi hivatást választotta!

Ha mégis marad egy kis idő, szívesen olvas, hallgat zenét. A hegyvidéki táj örök csoda tárgya, ezért ha lehet − télen, kora tavasszal − a férjével Szlovákiába mennek.

Nyáron a család a tengerre vágyik, ott lehet talán a leginkább feltöltődni azokkal az energiákkal, amelyekre a hétköznapokban olyan nagy szükség van. A körzetben is, a képviselői munkában is.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1995.)