Nyíregyháza

Napkoron született 1939. január 1-jén. Hatan voltak testvérek. A nagy családban megélt élményei végigkísérték egész életútját. Szerencsés és sikeres embernek vallja magát. Karrierje szép ívű. Fizikai munkásból lett egy nagy cég, a Nyíregyházi Sütőipari Vállalat termelési osztályának vezetője. A vállalati tanács működésének idején ő töltötte be a testület legfőbb funkcióját, a tanács elnöki tisztségét.

− Számolva az éveket, bizony eltelt az idő, amióta 1956-ban ipari tanulóként először léptem át a sütőipar küszöbét. Más volt az élet, mások voltak a lehetőségek. Szakmunkás-bizonyítványt szerezni egy falusi gyereknek − már az is nagy dolognak számított akkoriban. Akinek sikerült, mindent megtett, hogy bekerüljön a nagyvállalathoz és szerződést köthessen. Nekem talán szerencsém volt, de tanulóként igyekeztem is helytállni minden területen. Így, amikor 1958-ban, bizonyítvánnyal a zsebemben jelentkeztem a gyárba, azonnal felvettek és foglalkoztattak. Megszerettem ezt az ősi, keserves, de gyönyörű szakmát. Mindent megcsináltam, amit rám bíztak az idősebbek. Bizonyára ez is szerepet játszott abban, hogy alig egy év elteltével, 1959. augusztus 20-án, a kenyér és így a pékek legszentebb ünnepén átvehettem a Vállalat Kiváló Dolgozója címet − idézi fel emlékeit a kezdetekről. Aztán az akkor még három évig tartó sorkatonai szolgálat következett. Leszerelés után, 1963 októberében megnősült. Felesége, Pallai Mária azóta is jóban, rosszban hűséges társa. Az ő érdeme is, hogy a munka mellett folyamatosan tanulhatott, képezhette magát. Előbb közgazdasági, majd sütőipari technikusi képesítést szerzett. − A nyíregyházi I. Sz. Kenyérgyár gyárvezető-helyettesévé 1972-ben neveztek ki, majd 1984-ben, Horváth Sándor nyugdíjba vonulását követően gyárvezetői munkával bíztak meg. Nem volt könnyű dolgom. Egy folyamatosan három műszakban gyártó, 150-160 fős üzemet kellett irányítanom. Mindez persze nem nyolcórás elfoglaltságot jelentett számomra. Általában tíz-tizenkét órát dolgoztam, sőt ünnepek előtt, ha a munka úgy kívánta, tizennégyet is − mondja. Megtanult emberekkel foglalkozni, fegyelmet tartani, a hozzá beosztottak ügyes-bajos dolgaiban segítséget nyújtani. Bármennyire megértő is volt azonban, egy dologban nem volt pardon: a kenyérnek, a péksüteményeknek jó minőségben és időben oda kellett érni a boltokba, üzletekbe.

− Azt gondolom, ez így is volt rendjén. Remek kollektíva volt a mi üzemünkben. Rendszeresen részt vettünk a különböző vállalati és megyei szintű szakmai vetélkedőkön, sportversenyeken, a gyárban rendezett műsoros, táncos esteken. A nehéz, kimerítő fizikai munka mellett szükség volt a kikapcsolódásra. Egy-egy ilyen rendezvény után az üzemben sokkal jobb volt a hangulat, a légkör. Jobban ment a munka is. A vállalati tanács megalakulása után, 1986-ban termelési osztályvezetői beosztást kapott, és őt választották meg a tanács elnöki tisztségébe. Új feladat volt ez, újabb kihívás. A rendszerváltozást, a privatizációt is ezekben a beosztásokban érte meg. A vállalati tanács megszűnt ugyan, őt azonban az új tulajdonosok megtartották a termelési osztályvezetői munkakörben.

− Visszagondolva az elmúlt évekre, életem legnagyobb teljesítményének azt tartom, hogy szakmunkásból vezetővé váltam, és hogy a rendszerváltozást sikerült minden különösebb lelki sérülés nélkül átélnem. Ehhez bizonyára hozzájárult az is, hogy szeretem a munkám, és tudom, történjék bármi, legyen bármilyen a politika, az embereknek enni kell, és nekünk az a dolgunk, hogy a mindennapi friss kenyér ott legyen az asztalokon. A szakma, az ipar megbecsült embere. Öt alkalommal ismerték el munkáját A Vállalat Kiváló Dolgozója címmel, kétszer részesült miniszteri kitüntetésben, pénzjutalmat tizenegy alkalommal vehetett át. Mindig tudott váltani, alkalmazkodni az új helyzethez. Véleményét most sem rejti véka alá. Szerencséjére a tulajdonos nemcsak meghallgatja, de döntéseinél figyelembe is veszi azokat. Önállóan dolgozhat. A piacmenedzselésbe például, ami most az egyik legfontosabb feladata, egyáltalán nem szólnak bele.

− Nagyon sokat köszönhetek a feleségemnek és a családomnak – tűnődik el az elmúlt éveken. Mindig megértették, hogy keveset vagyok otthon, az én életem csak akkor teljes, ha tudom, a gyárban is rendben mennek a dolgok. Lányaim mindig jól tanultak. Csilla, a nagyobbik már férjhez ment, unokánk, Nikoletta, a család szeme fénye. Edina lányom most szerzi meg történelem-földrajz szakos diplomáját, s lép ki az életbe. Reménykedünk, hogy ő is sikerrel veszi az akadályokat. Szabadidejében − amiből persze nagyon kevés van −, ha teheti, kertészkedik. Nem élnek nagy társasági életet, inkább szűk családi körben töltik a hétvégeket, az ünnepnapokat. Felesége már nyugdíjas és boldog nagymama, gondoskodik arról − ha együtt van a család −, nyugalom és béke legyen. Szereti ezeket a meghitt órákat, csupán azt sajnálja, hogy az idő erre is egyre kevesebb.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 7. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1998.)