Nyíregyháza

Nem véletlenül mondják, hogy a zene és a matematika szorosan összefügg. Vaszkun István a muzsikától jutott el a számok világáig, s egyikhez sem lett hűtlen. Első kenyéradó gazdájához sem: tulajdonképpen ugyanott dolgozik negyedszázada, s ebből két évtizedet vezető beosztásban.

1955-ben született Nyíregyházán, s csakúgy, mint szülei, büszkén vallja magát nyíregyházinak, noha görög katolikus segédlelkész édesapja ősei Kárpátaljáról, míg tanár édesanyja szülei a Felvidékről származnak. Jellemző, hogy mikor a fiatal szakembert Budapestre hívták dolgozni, annyit mondott: „hogy mehetnék, hiszen a temetőim ide kötnek…”. A zenei általános iskolában kezdett, majd a Vasvári Pál Gimnázium zenei tagozatán folytatta tanulmányait. Hat évig zongorázott, négy évig fagottozott, egy évig játszott a Szabolcsi Szimfonikus Zenekarban, és máig szívesen emlékszik vissza a pezsgő zenei élet hősi korszakára. A zeneszeretetből a rendszeres operalátogatás maradt meg.

Érettségi után a reálpálya és a számítástechnika mellett döntött: az akkor még kezdetleges területet egyedül a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolán oktatták, így első diplomáját ott szerezte. A végzés időpontja, 1979 egyben kezdetet is jelentett: még a főiskolán ismerkedett meg tankörtársával, Mezei Erzsébettel, akivel az államvizsga után kötöttek házasságot. Szerelmük gyümölcse három gyermek: Éva közgazdászként Budapesten dolgozik, Judit az ELTE-n tanul, és Gábor is egyetemre készül.

Számukra fordítva kezdődött az élet, nem volt kérdés, hogy Nyíregyházán keresnek munkát. A Papíripari Vállalat nyíregyházi gyáránál érdeklődtek, s itt lehetőséget láttak a gyerekcipőben járó szakma két ifjú képviselőjében. Mindketten szervezőként helyezkedtek el, igaz, felesége főként a gyermekeket istápolta. Később elvégezte a tanárképző főiskola matematika szakát, s ma is van kapcsolata a gyárral: az egyik papíripari szerszámbeszállító cégnél lát el ügyvezetői feladatokat.

Vaszkun István folyamatosan lépett előre, s közben tanult: számos területen ismerkedett a céggel. Két év alatt üzemgazdasági csoportvezető lett, majd újabb két év múlva már főkönyvelővé nevezte ki akkori és jelenlegi főnöke. Óriási bizalom és megtiszteltetés volt ez egy huszonkilenc éves fiatalember számára! Igyekezett ennek megfelelni, délutánonként és szombatonként előadásokra járt, s 1989-re szerezte meg okleveles közgazdász diplomáját a Közgazdaságtudományi Egyetemen. A gyár életében változást hozott a rendszerváltás: a privatizáció következtében a Dunapack Rt. egyik tagjaként folytatták a tevékenységet. A vegyes tulajdonú vállalat később egy kivásárlás révén száz százalékban osztrák tulajdonúvá vált, ahol természetesen számítottak szakértelmére és tapasztalatára, csak a munkakörének elnevezése változott gazdasági igazgatóra. Nehéz idők voltak, hiszen a cég vevőkörének egy részét felszámolták, és a piacvesztés következtében felére esett vissza a termelés, ami kényszerű karcsúsítással járt. Az állami időszakban még ezerháromszázan dolgoztak két telephelyen, ma alig háromszázan állítják elő közel ugyanazt a volument. Az átszervezésnek és az információs rendszer kiépítésének volt a közvetlen résztvevője és egyik irányítója. Ez utóbbira már csak azért is szükség volt, mert az osztrák tulajdonos – figyelve a piac rezdüléseit és az élesedő versenyhelyzetet, az erősödő konkurenciát – az expanzió mellett döntött.

A 90-es évek végén sorra alakultak a Dunapack leányvállalatai Romániában, Lengyelországban, Bulgáriában, Ukrajnában, majd Horvátországban. Neki sem lett egyszerűbb a dolga: minden hónap tizedik napján a tulajdonos elé kell tenni az eredményhelyzetet, függetlenül a nemzeti sajátosságoktól. Mivel a külföldi cégek alapítása és felügyelete magyarországi vezető munkatársak bevonásával történik, ő is szerepet kapott: az ukrajnai, Lemberg melletti zsákgyár tulajdonosi képviselőjeként, gazdasági igazgatójaként.

Az átalakulások ellenére elmondható: a Dunapack közössége majdhogynem egy nagycsaládként dolgozik. Sokan, nemritkán házaspárok évtizedek óta a cég munkatársai, ahová a gyermekek egy része is követi őket. A kollágák mellett ők is szereztek barátokat, sporttársakat. Együtt síelnek, vízitúráznak, amibe, bár egyre kevesebbszer, de a gyermekeik is bekapcsolódnak. Mozgásigényét még egy főkönyvelőre jellemző rendszeres testedzéssel elégíti ki, húsz éve szinte minden reggel lehet vele találkozni a Júlia fürdő úszómedencéjében.

A megbecsült igazgató feladatai kiegészültek a szakmai utód keresésével. A család élete is változóban: ha ideiglenes jelleggel is, de a gyerekek „kirepültek”, így most a tartós nagycsaládos együttlét után ketten maradtak az otthonukban. Az eddigi rohanás, gyerekekkel való törődés helyett egymásra, magukra több idő marad, és ezt, ha szokatlan is, de tudomásul veszik.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 20. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2005.