Októberben disznóölés, decemberben almafakihúzgálás

Gyügye

Lent a Feketén… Ha nagyapám régen mesébe fogott, mindig így kezdte: túl a Szamoson, a messzi Feketén… A jó, zsíros szatmári földeket, meg a híres gyarmati vásárokat értette rajta. S úgy beszélt róluk, mintha az Óperenciás tengeren is túl lennének azok. Pedig hát milyen messze van Pályihoz Matolcs, vagy mondjuk Gyarmat…? Nem többre tíz-tizenöt kilométernél. De nekünk a Szamoson túl már a „burkusok” födje kezdődött, ahol óriások nőnek, sárkányok küzdenek, s lakatot oldó vasfüvek teremnek… Ahol nagy rézüstökben fortyog a kulimász, hogy majd éjjel abban fürösszék az ártatlan embereket a gonosz boszorkányok. Mert bizony, a messzi Feketén minden megtörténhetett. S megtörténhet… Mert mit látunk mi is a gyügyei főutcán?! Pontosabban a gyügyei főutca egyik portáján. Füstöt eregető üstházat, meg gőzfelhőbe burkolózó rézüstöt!

— Mit keresnek maguk… sárkányokat, meg boszorkányokat!? Hát éppenséggel mutathatnánk néhányat… de nem itt, nem ezen portán! Mi csak disznót öltünk kérem. — Két véres kezű férfi nevet rajtunk, apa és fia. Csurka Károly Csurka Emil. S biztatnak bennünket: együnk csak egy kis bőrt, egy kis disznó fülét! Mert biztosan a nagy éhség árthatott meg nekünk. Különben nem beszélnénk ilyen bolondságokat. — Még hogy Gyügyén sárkányok, meg mifenék!

A jó másfél mázsás hízó már szétszedve, több szó nem is esik a túlvilági lényekről. Nagyon is evilági gondok kerülnek terítékre. Többek között az, hogy miért e korai disznóölés?

— Mert én nem fogom 1300 forintos tengerin hizlalni. Itt van az a hatalmas hűtőszekrény, megfér benne egy ötmázsás bikaborjú is.

Mindkét Csurka a helyi téeszben dolgozik. Csakhogy, míg az öregebbik szinte mióta az eszét tudja, addig a fia csak pár éve. Megjárta Pestet, meg a távoli NDK-t, aztán megnősülvén csak hazajött e csöppnyi kis faluba. Nem követték sokan a példáját.

— Hát ez az… pont az a baj, hogy már alig vagyunk fiatalok. Aki csak tehette, elköltözött innen. Nem is olyan régen még több mint ötszázan voltunk, ma jó ha háromszázötvenen. Sajnos, a tsz is nyűglődik az utóbbi időkben, így aztán remény sincs arra, hogy Gyügyéből hamarosan Gyügye lesz újból.

Komor, októberi ég borul ránk, magányos varjak vitorláznak a fekete fellegek alatt. Vajon mit látnak felülről? Mi itt lent rengeteg almafát, udvarokon tornyosuló almásládákat, meg almát válogató embereket. Egyetlen mondat, s benne három „alma”. Híven az itteniek legnagyobb örömét, s legnagyobb gondját. Az utóbbiból van több, már évek óta. Mint szerte az egész Feketén. Csurkáék még hagyján, Ők még tudtak is eladni belőle. De hány portán lesz keserű a gazda szájíze, ha az almára gondol…!? Vagy ha az almára néz, mely nem kell a kutyának se…!

— Furcsa egy világ ez hallják… októberben disznóölés… decemberben almafakihúzgálás… Nem volt ilyen a mi időnkben! — Idős Csurka Károlyné zsörtölődik emigy, s csak később tudjuk meg tőle, mit is ért ő a „mi időnk”-ön. Kilencvenhárom éves, a falu legidősebb lakója. Igaz, három éve leütötte egy kemény agyvérzés, azóta nehéz a jobb oldala, de amúgy nincs különösebb baja. Hacsak az nem:

— Hallják… hát nem bedugult a filem! Voltam már orvosnál is vele, de azt mondta: Mariska néném, ne csodálkozzon! Bár én hallanék majd nagyot kilencvenéves koromban!

Ha beszéltünk a falu legidősebb asszonyával, úgy illik, beszéljünk a legvénebb férfival is. Ecsedi Mihály se sokkal fiatalabb Mariska nénénknél, s bent lakik a falu közepén. Emil barátunk vállalkozik rá, hogy megmutatja a házat. Mi megyünk elől az autóval, ő meg biciklivel teker. Lassan haladunk, hogy ne hagyjuk el túlságosan, közben nézelődünk. Szép, gondozott portákat látni, rengeteg az új ház, csinosak a középületek. Az úton senki, a járdán is csak egyetlen férfi araszol. Kezében kis bot, de ő viszi a botot, nem pedig az őt. Szálfatermet, határozott léptek… mikor látjuk ám a tükörben, hogy integet Emil barátunk.

— Elhagytátok Mihály bátyátokat!

Ha Csurka Emil nem mondja, mi bizony gondolkodás nélkül elmegyünk Ecsedi Mihály mellett. Mert bizony mi még akkor se nagyon hisszük, hogy kilencvenegy éves, mikor a szemébe nézünk

— Hát hazudnék én az uraknak…!?

Így, keményen, katonásan dörren ránk, s ha már itt vagyunk, azt mondja, üljünk le a buszváróba. Mert itt is lehet beszélgetni. S neki rengeteg mondanivalója lenne. Azzal kezdi, hogy ő árva gyermek, s itt a szomszédban született, Sályiban. Szamossályiban. Kint játszottunk a porban, mikor meglátott egy gyügyei asszony. Kiss Dánielné, a későbbi nevelőanyám.

— Kié ez a gyermek, —  kérdezte az éppen ott szekerező Dányádi Györgytől.

— Árva ez, nincsen ennek se apja, se anyja.

— Ó, Istenem, ha nekem ilyen fiam lenne, megvenném neki a fél gyügyei határt.

— Na így kerültem én át Gyügyére. Mikor is…!? Bizony több mint nyolcvan esztendeje. — Azt a gyügyei gazdát, Kiss Dánielt, meg a feleségét ma is úgy emlegeti, hogy nem hordott a föld náluk becsületesebb embereket. Hogy megsiratták őt, mikor elindult a háborúba! Az első nagy háborúba persze. A 66. nyíregyházi gyalogezreddel.

— Viktória, Tirol, Piave, Doberdó… Agyúcsövek, meg szuronyok nőttek ott mindenütt az erdők helyett. S olasz meg olasz mindenütt. Rohamoztuk a nagy hegyeket, beugrottam az ellenséges lövészárokba. Hát kis híján egy olasz szuronyába dűltem. A többiek már elpucoltak, de ez az árva még ott tartotta volna a vonalat. De hogy meglátott minket, elkerekedett a szeme. Szúrd át, az istenit…! — üvöltötte az egyik tyukodi komám, de én visszamordultam: Nem sül ki a szemed…! Te tán magadtul jöttél ide! Szegény olasz a kezemet is megcsókolta volna, ha hagyom. Megenyhült aztán a tyukodi pajtásom is: Bocsáss meg testvér… de elveszi az ember eszét ez a piszkos háború.

Kis siheder legényke ballag el mellettünk, a buszváró oldalához húzódik. Várja a gyarmati buszt, s közben hallgatózik. Valami középiskolába járhat, s gondolom, halálosan unja a történelemórákat. Itt meg a műanyag bódé falához szorítja a fülét, s morog, hogy megjött az autóbusz. Bezzeg most nem tud késni, mint télen! Mikor leesik a hó, s hiába várják a kotrókat… Még Cégénydányádra se tér be, a székhelyközségbe, ahová a gyügyei iskolások is járnak. S Szamosújlakra sem, ahonnan meg a lelkész jár át ide, a kis festett kazettás, fehér falu templomba, a vasárnapi istentiszteletekre. A parányi templom itt áll mindjárt a főtéren, ahol elágazik az út. Az egyik ága megy tovább Újlaknak, Hermánszegnek a másik meg szalad a Szamosnak. Egy kis emlékmű állítja meg itt az embert. Márványtábla hirdeti, hogy kik áldozták életüket a Haza szent földjéért”.

Ecsedi Mihály áll a kőoszlop mellett, s olvassa hangosan: Ari László, Ari Sándor, Csorba Ferenc, Badar Lajos, Farkas László, Juhász Ferenc, Karácsony Lajos, Kiss Gáspár, Kiss Gyula, Kiss Lajos, ifj. Kiss Károly, Nagy Sándor, Tóth Lajos… s meg egy Kiss Gáspár. Megáll minden név után, így tiszteleg a hősök emléke fölött. Nézi, nézi a kis kőhalmot, s csendesen azt mondja:

— Hát látják… már nem is nagyon emlékszem rájuk. Eltűnt az arcuk az időben. — Ekkor megáll mellettünk egy szép, derék, hatvan körüli férfi, s azt kérdi Ecsedi Mihálytól:

— Az Ari fiúkra sem emlékszik, Mihály bátyám?

— Hát ecsém… az arcukra már nemigen.

A szép, tiszta arcú férfit Ari Sándornak hívják, s a szatmári műemlékek lelkes pártfogójaként ismerik szerte a környéken. Mint itt majd mindenki, ő is a tsz-ből jött nyugdíjba, s mióta csak ráér, járja a szűkebb hazát. Megnézett ő már minden híres fűt meg fát, minden híres házat meg templomot. De legszebb mindegyik között a gyügyei határ, meg Gyügye volt. Amikor lekanyarodott a román határra vivő útról, s rátért a a hazafelé jövő, kacskaringós kőre, még a lelke is megkönyebbedett…

Mert más ez a táj… Ez maga a haza. A messzi Feketén…

Balogh Géza

(Barangolások Szabolcsban, Szatmárban, Beregben Gold Ász Kiadó Nyíregyháza 1991.)

Hasonló

Téli alkony

Ősz Zoltán alkotása  Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése

Buckavidék Fülöpszállás

Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta  vidéken,  ahol mindig  változik a terep,  ahol a  cipő, és  zokni kérgessé  válnak az  éles  homoktól, nem  egy  sétatér.  Magasan a bucka tetején  kapaszkodnak... Tartalom megtekintése

Charles Bukowski

Biszák  László alkotása Ne szépítsünk,  nem kívánja  meg  tőlünk  senki  sem,  ha  valami, valaki nyers,  nem  bűn!!!  Legyen  egyenes,  őszinte, és  férfias!  Saját  maga is  kegyetlen  őszinteséggel  írta  meg  saját ... Tartalom megtekintése

Sceptrum

Tüttő  József alkotása A fordítás  szerint:   Ősi  hatalmi  jelvény,  ami alá  tartozik  az ítélkezés, igazságosság  a  jogszolgáltatás!!  Jogar!! Életünket  mindig   beszorítani  látszik  rendszabályok  közé,  mivel  bőven  akadnak,  akik ... Tartalom megtekintése

Santa Maria della Salute

Huszár  Boglárka alkotása Mit  kívánunk   egy  festménytől?  Mi keltette  fel a figyelmünket?  Ki  festette?   Ki  Ő?    ….és  még  lehetne   tovább is   faggatnunk  magunkat,  de nem... Tartalom megtekintése

Büszke lázadók

Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése

Amikor még megénekeltük Romániát

„Szeretem a Nyárád mentét, Gazdag a föld, szelíd az ég” A múlt század hetvenes éveinek a közepétől a nyolcvanas évek végéig hatalmas tömegeket megmozgató fesztiválláz tombolt Romániában. A  több szakaszból... Tartalom megtekintése

Az ínyencek piaca Tiranában

         

Hunyadi János albán fegyverbarátja, Szkander bég

Szent István Bazilika, Budapest

Huszár  Boglárka alkotása Kis  túlzással:  világjáró  Boglárkám    mindig  boldogan  fogadja  be  egy egy  idegen  ország  szépségeit,   áradozik  a helyszínen,  és  a  hazamentett  látnivalók  fotón rögzített  emlékek,  még  nagyobb ... Tartalom megtekintése