Rigófütty és lúgos málé

− Igaz-e, hogy a paládiakról azt tartották, keresztbe vitték át a létrát a ricsei erdőn?

Kispalád.jpgMúlt századi, rédelyes parasztház, mellette fürdőszobás, hatalmas palota. Automata mosógép és faragott mángorló. Zsoltároskönyv és színes tévé, katedrálisra emlékeztető gyönyörű templom és kocsmához ragasztott kultúrház. Szegény, veszteséges szövetkezet, gazdag tagság. Ez ma Kispalád, az ország egyik legkeletibb községe.

Fütyül a rigó! − heccelték valamikor a paládi embereket, akiknek ilyenkor elvörösödött a képe, s nem ritkán vasvillát is fogtak. Ma azonban csak legyintenek a paládiak a kötekedő szó hallatán. Kisebb gondjuk is nagyobb a rigónál! Gyengén, nagyon gyengén áll a helyi Új Barázda téesz. Úgy hírlik, a veszteség most is eléri a hárommillió forintot, nem csoda hát, ha a paládi ember bizalmát vesztette.

− Az árvíz óta már a negyedik elnök szolgál nálunk − mondja a főutca közepén állva egy nagykucsmás, idősebb férfi. Társai, vannak vagy heten, helyeslően bólogatnak. Mindegyikük kerékpárt markol, most jönnek a darálóból, viszik a tápot, a szemes terményt hazafelé az állatoknak. Egyre többen leszünk, már amolyan kisebb-féle falugyűlés álakul ki néhány perc alatt.

− Menjen csak el Botpaládra, ott van a tehenészeti telep − biztatnak az emberek. − Biztosan talál döglött marhát megint. Tegnap is egyszerre négy döglött meg, mert azt mondják, elfagytak a vízcsapok. De azon se nagyon csodálkoznánk, ha éhen vesznének, hiszen enni is alig van nekik valami. A nyáron elvitte a víz az összes szénát, alig tudtunk néhány villányit összekaparni.

− Volt itt már olyan elnök is, aki ide csődítette a rádiót meg az újságot, s ígért fűt-fát, hogy rendbe teszi a szövetkezetet − mesélik egymás szavába vágva. − Aztán egy esztendő múlva, mikor jól megtollasodott, fogta magát, szépen lelépett. A kutya sem kérdezte meg tőle, “aztán, mégis, ezt hogy gondolod?”.

− Ki lehet ebből a csávából valahogy mászni?

− Ezt ne tőlünk kérdezze! Erre tán még az sem tudna felelni, aki ott lakik, ni, mutat egy zömök, bajszos ember a templomtoronyra.

− Ugyan már, hogyne lehetne! − intik le a többiek. − Kemény, hozzáértő vezetőkre lenne szükség. Nem sokat érünk mi azzal, hogy az állam kifizeti az adósságainkat, hiszen akkor is ott vagyunk, ahol a part szakad. Egyszer kellene csak egy becsületes rendcsinálás, mindjárt nem fájna az ember feje. Mert nekünk elhiheti, mi aztán szeretünk dolgozni, erre nem igen lehet panasz.

− Jöjjön be hozzám, nézze meg, mennyi állatot tartok! -− mondja egy alacsony köpcös férfi, aki mindjárt itt a templom környékén lakik. − Ketten az asszonnyal tizenkilenc sertést, négy tehenet, négy bikát, öt borjút tartunk. Gondolhatja, mi munka van ezzel. Van olyan hónap, hogy tízezer forint értékű tápot is megesznek. Hogy megéri-e? A jó isten sem tudja! Mindenesetre annyit mondhatok, évente nem százezer forint a tiszta hasznunk.  Hogy a téeszben mégsem gazdaságos az állattartás, az nem megy a fejembe, − morogja, még akkor is, miután a nagy csapat ember élén elindul.

Ami azt illeti, nekem se igen megy a fejembe a paládi gazda utolsó mondata. Hiszen valamikor messze földön úgy tartották, a házasulandó legény, asszonynak valóért a Szamoshát felé vegye az útját, ha meg borjút akar venni legjobb a két Paládot választani. Közülük is elsősorban Kispaládot, mert azt még az örök rivális, Botpalád lakói is elismerik, az itteni gazdák nagyon kényesek a szép jószágra. Ez pedig nagy szó, mert az ritkán fordul elő, hogy egymást dicsérjék, vagy ha vitás kérdésről van szó, a másik javára engedjenek. Itt van az új téesziroda esete. A két falu közötti távolság mértani közepén építették fel néhány éve, hogy egyik helységben se legyen.

De váltsunk témát, hiszen bármennyire is fontos, mégsem csak a téeszről illik beszélni, ha Kispaládról van szó. Tény, hogy még Szatmár községei közül is csak kevés nőtt úgy a krónikás szívéhez, mint éppen ez a kis girbe-görbe utcás, alig hétszáz lelket számláló határszéli falucska. Szűk portáival, odvas diófáival, hatalmas szénakazlaival egykettőre megszeretteti magát. Itt még megfordulnak az idegen után, s köszönni sem felejtettek el az emberek. Az élet, hiába van tél, most is az utcán zajlik. Havat lapátolnak, sepernek a gazdák, s meg-megpihenve, jókat beszélgetnek az utcán igyekvőkkel.

− Igaz-e, hogy a paládiakról azt tartották, keresztbe vitték át a létrát a ricsei erdőn − próbálok szóba elegyedni a templom előtt Fodor Sándorral, Cserepes Ferenccel, meg Molnár Endrével. Várom a szokásos cáfolatot, ők azonban csak összenéznek, s elnevetik magukat.

− Igaz hát − mondják. De azt már nem tudja igaz, hogy miért vitték úgy? Mert az úr, akinek az erdején keresztül vitték a rétolyát, azt mondta a panaszkodó szegényembereknek, vágják ki az útba eső fákat, ha másképpen nem megy. Volt azoknak a régi öregeknek magukhoz való eszük! Beszéljen csak a majd kilencven esztendős Angyalossy Gyula bácsival! Olyanokat tud az, hogy csak néz az ember, ha hallgatja.

Az öreg éppen reggelizik, morcos, rossz kedvében van, hogy megint hasgat a lába, így hát szűken méri válaszait.

− Kihalóban a falu, a fiatalok szinte mind egy szálig elmennek innen. A századfordulón még kilencszázan éltünk itt, most jó, ha hétszázan. Itt mindig meg kellett küzdeni a földdel, van olyan része a határnak, hol négy-öt, vagy még ennél is kevesebb aranykorona értékű a föld. Most sem a növénytermesztés, hanem az állattenyésztés tartja el a falut. Nem is akárhogy! Nézze meg, majdnem mindegyik ház fürdőszobás, a kocsi meg már olyan, mint máshol a bicikli. Van itt pénz kérem, a templom tatarozására egy fél hónap alatt kétszázezer forintot szedtek össze. Van olyan család, ahol mind a négy gyereknek kocsit vett az apja. De ezt jobban tudják a tanácson, kérdezze meg azokat is.

Szerencsém van, péntek lévén, fogadónapot tart az innen negyedik faluban, Kölcsén székelő tanács képviselője. Az irodában azonban csalatkozom, a tanács képviselője nem tud választ adni a gépkocsik számát illetően. Még azt sem tudja, hányan élnek a csöppnyi, eldugott faluban. Azt már meg sem merem kérdezni tőle, a falu legidősebb házát merre találom.

Nehezen akadok rá. Tudom, hogy a kocsma mellett van valahol, de hiába meresztem a szemem, nem találom. Szalmatetős épületből van elég, de az egy sem lakóház. Mind istálló, abora, csűr, tetejük tán az égig ér, de legalábbis az alacsonyan szálló hófelhőkig. Még az igazi, esztergált tornácoszlopos szatmári házakból is alig látok egyet-kettőt. Végül útbaigazítanak. Itt áll az orrom előtt, csak éppen felújítva, rendbe szedve. A háziasszony, Bakk Lajosné, Erzsike néni éppen lúgos málét főz. Szaporán magyarázza, a lefejtett kukoricát hamus vízben kell megfőzni, hogy lejöjjön a héja, majd megmosva, s egymás után háromszor átfőzve a legfölségesebb csemege. Megkínálna, de még főnie kell.

Így hát nyakamba veszem még egyszer a falut, s kiballagok a falu szélére, hogy megvárjam a délutáni autóbuszt. Hosszú az út, a legközelebbi vasútállomás is harminc kilométerre van ide, nem csoda hát, ha idegent ritkán látnak errefelé. Aztán megérkezik az öreg Ikarusz, s miután egyedül felszállok, elindul Fehérgyarmat felé. Megáll a kocsma előtt is, hogy felvegyen egy öregasszonyt, mikor Erzsike nénit látom meg az ablakon keresztül. Kis fehér zacskót szorongat kezében, s integet, nekem hozta. Lúgos málét ad az útra, jó cukrosan. 

Balogh Géza

1979.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése