Miskolc

Az 50-es években nem csak élni, születni is megpróbáltatás volt, különösen akkor, ha a korán özvegységre jutott édesanyának 600 forintból kellett két gyermeket eltartani. Az apai nagyszülők fogadták be emődi otthonukba a Budapestről biztonságot kereső kis családot. Az ott eltöltött gyermekévek, a szerény életvitel, a nélkülözés, a szorgalom alakították Mező Éva mentalitását és tették fogékonnyá mindarra, amely életének állomásait determinálta. Már a falusi iskolában kitűnt igyekezetével és kitartásával, humán érdeklődése ellenére mégis a miskolci Közgazdasági Technikumot választotta, mert az „kenyéradó” intézmény volt. A kitűnő Berzeviczy nem csak szigorú felvételit szabott, de tökéletesen megtanított mindent, amit a szakmáról tudni kellett, olyan szinten, ami kis rásegítéssel elég volt a főiskolához. Az iskola nagyon szép emlékekkel ajándékozta meg, melyről így beszél: „életreszóló útravalót kaptam tanáraimtól a versekhez és a francia kultúrához. Az irodalom mai napig része az életemnek, többször elzarándokoltam Párizsba és valahányszor hallom a Tombe la neige című dalt, gondolataim visszaszállnak ahhoz a 25 franciás lányhoz, akik osztálytársaim voltak.”

A kitűnőre abszolvált érettségi után egy megérdemelten sikeres karrier kezdődött a Textil-nagykereskedelmi Vállalatnál, ahol a pénz akkori értékén 8 milliárd forinttal gazdálkodott. Igyekezetét a Belkereskedelem Kiváló Dolgozója címmel jutalmazták. 14 év múltán váltott céget és lett az APEH főrevizora, ahol elmondása szerint mindent megtanult a cégektől és a cégekről, ami a sikeres gazdálkodást illeti. Ezzel a tudással tért vissza a kereskedelembe ezredmagával csodát művelni a Borsodi Ruházati Kereskedelmi Vállalathoz. Csak néhány szám a sikertörténethez: a nyereség két év alatt 4 millióról 104 millióra nőtt, a megyei szintű forgási sebesség 50 nap lett, a 80 milliós hitelszükségletet 50 millió betétállomány váltotta fel. 120 üzletet vezetett mint elnökigazgató, megalapozva kollégáival azt a biztos jövőt, amit azután másnak adott a rendszerváltás.

A privatizációnak azt a durva módját, ami a kereskedelemben zajlott, szívesen elfelejteném. Sokuknak megszűnt az állásuk, sőt a cég is, ahol dolgoztak. Az egzisztencia elvesztése, a munkanélkülivé válás, az újrakezdés nehézsége nagyon sok nyomorúsággal, lelki teherrel járt – többen elszólíttattak égi üzletkötésekhez.

A tudás, a gyakorlat és a lélek erőssége, valamint egy összekovácsolódott garnitúra nem hagyta magát. A Gála Kereskedelmi Rt.-nél megalapították az MRP szervezetet, és a munkavállalók minimális tőkével, pályázat útján megvették a céget hitelre. A hitelező remek adósokra talált, a Gála az erős konkurencia ellenére mai napig jól prosperál.

A hajdani alma mater nem csak pályáját jelölte ki, lehetséges munkahelyeit, hanem olyan emberi kapcsolatokat és barátokat nyert általa, akik egész életén át kísérték örömeiben és gondjaiban.

Aki e sorokat olvassa, joggal feltételezi, hogy egy csak szakmájának élő, szigorú üzletasszonyról szól a történet. Bizonyára így lenne, ha nincs az iskolai emlékek között egy lemeszelt Trianont idéző emlékfal és egy tanár, akinek hatásától származtatható Erdély iránti gyengéd szeretete és rajongása. Ahogyan sűrűsödtek az utazások, úgy érlelődött meg a nemes gondolat – miszerint nem elég Erdélyt szeretni, tenni, dolgozni is kell érte. A felejthetetlen emlékű csíksomlyói búcsúk, a felkelő nap várásának misztikus hangulata, az embert minden bajon átsegítő hit látványa és egy nép romlatlan egyszerűsége és reménykedése Övéiben olyan lelki dolgokban erősítették meg, melyek nélkül ma nagyon szegény lenne. Az ember életében mindig van legalább egy pillanat, amikor azt mondhatja, nem élt hiába. Nem feltétlenül jó élmény motiválja, de biztosan fordít sorson, gondolkodáson és viszonyuláson. Ez a pillanat Déván érte Mező Évát egy romjaiból újjáépített ferences rendi klastromban, ahol közel 400 árva él az elviselhetetlen után elviselhető nélkülözésben Isten és segítője, Böjte Csaba gondviselésére bízva. Éhhaláltól, utcáról megmentett, minden módon hitében, fizikai-lelki, szellemi integritásában sérült páriák otthonává lett a szerzetes rend, ahol a minimális állami segély mellett az adakozás és a hit varázsolja az asztalra a napi betevőt. Az árvaház egy évtizede a semmiből létezik. Van, aki idelátogatóból nevelőszülővé válik, van, aki turistaként jön és marad hetekig segíteni, és többek között van Mező Éva, aki összeköttetései és a nemes cél érdekében kifejtett agitáló, gyűjtőmunkájával teszi boldoggá időről időre azokat, akik ezt a szót még hírből sem ismerték.

A jótétemény szervezett formája a Lyons klub, melynek jelenleg alelnöke – tagjai pedig kivétel nélkül valamilyen módon részt vállalnak az adakozásban.

Valahol Gyimesben egy csángó kisfiú azt mondta az ajándékot megkapva: „most már én is olyan boldog vagyok, mint Maga.” Ez a mondat akár egy élet fizetsége is lehetne.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 4. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)