Nyíregyháza

A megyeszékhely határában poros akáclombok között néhány szelíd homokhalom. A Nyírség tavasszal és ősszel sivár sárga dombjain július fordulóján csak a dinnye sárga, abból se mindegyik. A görög gömbje tigrismintás és haragoszöld. A hajnali eső cseppjei csillogó lelapult cseppecskékben gyöngyözik rajtuk. A viaszos felszínen meglátszik a tapintás nyoma. A gazda, Juhász Levente, kicsit széthajtja a leveleket, hogy megtalálja a szárat. Arrébb hessegeti kutyáját, és egy gyakorlott mozdulattal elpattintja a dinnyét az indájától.
– Látod, Izraelben ezt is lézerkéssel csinálják – pillant fel a jó tizenöt kilós gyümölcs mellől. Kiballagunk az út szélére, ahol egy kis lakókocsi mellől árulja a termést. Minden nyáron itt hányjuk-vetjük meg a dinnyevilág anomáliáit. Érdekes beszélgetések ezek, mert amikor csak a szakmai dolgok kerülnek szóba, akkor csupa mosoly az arca. Nem csak tapasztalat, hanem felsőfokú iskolában szerzett tudomány is garantálja a hibátlan termést. Itt van mindjárt ez a lézerkés dolog. A sebész a lézerszikét azért használja, mert a magas hőmérsékleten azonnal elzáródnak a véredények. A dinnye „farkincáján” ugyanez történik. Ha pedig néhány nap, ne adj’ isten hét múlva letöri az árus olyan, mintha frissen szedték volna. És nem ipari érettségben.
– Ipari érettség… – sóhajt egyet Juhász Levente. – Mit meg nem etetnek az emberekkel a nepperek. A középső ujja hegyével dobolni kezd a nagy halom dinnyéin. Először azt gondolom, meg akarja mutatni, mi a módszer a legjobb kiválasztásához. Aztán egyszer csak megáll, rám néz, és anélkül, hogy elvenné tekintetét az enyémtől, most már csak három dinnye a célpont. – Boci boci tarka… – dúdolom a megfejtést. Harsány nevetéssel nyugtázza a poént. A szabolcsi dinnyében július húsztól augusztus húszig a mélyhangú a nyerő, utána a magasabb. Kopogtatós ismeretterjesztőm ezt a nagyapjától tanulta. Mivel pedig képzett mezőgazdász, tudományos magyarázatát is adja.

Adná, ha nem érkezne vevő. El is ad kettőt, együtt majdnem negyven kiló. Hallgatom a beszélgetésüket.
– Miért nem teszel ki táblát? Az úton csak nálad nincs.
– Mert engem meg tudnak büntetni – hangzik a válasz.
– És a többit?
– A neppereket? Ugyan, széttépik a papírt, és felszívódnak.
– Őstermelők ők is, mint én – fordul hozzám, amikor elmennek a kuncsaftok. – Az a különbség, hogy nekem számlám van a vetőmagról, a vegyszerről, én bejelentem az árusomat, tb-t fizetek utána, engem meg lehet büntetni és ki is fizetem, ha találnak nálam egy szál vadkendert. Ezen az úton több tucat „őstermelő” közül csak ketten vagyunk tényleg azok. Nem tudom meddig… Egy kis panaszkodás után megint elmerülünk a szakma szépségeiben. Idén a sárgadinnye ára a fele a tavalyinak. Juhász Levente birtokán olyan képet mutat a sárgadinnyetábla, hogy a vaskos szakkönyv színes fotóin sincs párja. A monográfia számba menő kötetben mutatja meg először azt a négy fajtát, amiből az idén ültetett. Az ő kedvence a Magyar kincs. Mutatós karéjos gömb alakú. A Drake szerinte ágyúgolyó, szerintem inkább rugbylabda. Egy francia fajta parcellájában lépkedünk óvatosan.

– Ez egy magyar dinnye koppintása – szakít le egy nagyon mutatós darabot. – a génállományát azzal javították, hogy vaskosabb, ellenállóbb a lombja. Az első dérig terem.

Ebben a táblában is rengeteg a dinnye. Mondom is, hogy talán ezért szakadt be az ára.

– Húsz mázsát daráltunk be pálinkának. Majd azt kóstold meg -– tárja fel a kényszermegoldást. Visszafelé ismét a görögdinnyék között visz az utunk. Az egyiknél megáll.

– Nézd, ez a fiam jele. – Egy karcolás, amelyet barnára égetett a nap. Az egyik velem van, de azért tudjuk, melyik rész melyikünké. – A kisebbik fiamról beszélek, a nagyobbik Londonban van. Annyit keres, hogy össze se mérhető a mi jövedelmünkkel. De én is abbahagyom az idén. A nagyobbikkal tavaly ugyanitt találkoztam. A kidobásra ítélt sárgadinnyéket eszegettük. A túlérett, egyik felén már megrottyant darabokból vágtuk ki a még egészséges darabokat, és a darazsakkal harcolva, veszekedve eszegettük azt a tömény bűnös illatorgiát. Ilyen élmény csak dinnyeföldön, dinnyetermesztőnél érheti az embert.
– Egy éve is azt mondtad, hogy abbahagyod – emlékeztettem azokra a szép, de akkor is problémákkal terhes napokra.
– Egye meg a fene. A parasztember mindig elhatározza dühében, hogy a kapát se vágja bele a földbe többé. Aztán elfelejti…
Óriási kamion dübörög be a dűlőúton.
– Vevőd jött – mondom.
– Á, a homokbányába megy. – Gondold el, a homokbánya kiírhatja, hogy Homokbánya. Én meg csak külön pénzért írhatom ki, hogy Dinnye eladó. És már megint dühös, témát váltunk.
– Majd karácsony előtt gyere el, van egy új keresztezésű disznóm. Mangalica és Duroc. Olyan szalonnát még nem ettél.
– Különösen dinnyepálinkával – egy kicsit megcsiklandik a nyelvem alja.