Miskolc

Ősi vendéglátós családból származom, a szüleim is ebben töltötték el az életüket, a húgom ma is a Hortobágyi Csárda vezetője, talán mondanom sem kell, hogy magam is ezen a pályán indultam el – nyitja a beszélgetést Mogyorós Zoltán, a Miskolci Vásáriroda Kft. igazgatója. A debreceni Arany Bikában, a Hortobágyi Csárdában ismerkedett a szakmával, majd egy saját tulajdonú vendéglő következett a Velencei-tó mellett, Agárdon. Sokáig azt vezette.

– A gyökereim Debrecenhez kötnek, ott születtem 1957. május 22-én. Ott végeztem az iskoláimat is. Az agárdi csárda vezetésén kívül még egy kapcsolatom volt a Dunántúllal, ugyanis alföldi fiatalként Zalaegerszegre soroztak be katonának, ami akkoriban, bármilyen furcsa, természetesnek számított. Erre mi a kedvesemmel gyorsan összeházasodtunk és visszakerülhettem Debrecenbe.

– Ő is debreceni volt?

– Nem, ő borsodi, perecsei származású, akivel aztán Miskolcon raktuk le közös otthonunk alapjait, ami már ezerkilencszáznyolcvankettőben történt.

– Térjünk vissza a hivatáskeresés éveihez, hiszen ahogy hallgatom, az ön számára a vendéglátás mai divatos szóval csupán kényszer indítás volt.

– Több foglalkozással megpróbálkoztam, így például segédszínészként koptattam a Debreceni Csokonai Színház világot jelentő deszkáit, majd az Egészségügyi Főiskola hallgatójaként egy évig a klinikákon dolgoztam, a nőgyógyászaton éppúgy, mint az ideg-elmén. Aztán a kirakatrendezés is vonzott, sőt tetszett is. Rájöttem, hogy ezek mind nagyon szép és érdekes foglalkozások, azonban nem lehet megélni belőlük.

– Miközben tovább kereste a helyét, nem sajnálta az erre elköltött éveket?

– Utólag sem bánom egyetlen próbálkozásomat sem, mert mindegyik vonzott, valamilyen módon mindegyik gazdagított élményekben és tapasztalatokban, mígnem találkoztam a vásárrendezéssel, mint lehetőséggel. Ennek már tizenegy éve és ez folyamatosan foglalkoztatja az érdeklődésemet, ez már testhezálló feladat. A Miskolci Vásárirodát ezerkilencszázkilencvenegyben alapítottuk meg, akkor még betéti társaságként, amely azóta bővült korlátolt felelősségű társasággá. Ide kapcsolódik minden fontos tervem, miután tagjai vagyunk a Vásárszervezők Országos Szövetségének, a Magyar Rendezvényszervezők Országos Szövetségének, és a részvételünk mind a két szervezetben meghatározó. Megpróbáljuk a többi, hasonló nagyságú céggel elérni a főváros központúság csökkentését, azt, hogy a regionális rendezvények megszerezhessék az őket megillető rangot. Ebben már sikerült is felmutatni valamilyen eredményt.

– Jövőbeni szakmai törekvéseit hogyan fogalmazná meg?

– A Vásáriroda szakmai célkitűzése az, hogy kielégítse a régió vásárigényeit, szabadon hagyva olyan területeket, amelyek ma is más szervek, az önkormányzatok, magáncégek szervezői köréhez számítanak. Azt hiszem, ránk a régió kiemelkedő rendezvényeinek tető alá hozása vár, nekünk ezt kell erősítenünk. Persze mindenképpen szeretnénk nemzetközi vásárokat szervezni, amihez a szlovák, román kapcsolatok adottak, a szomszédos országok egyes területei bevonásával ezt akár a közeli jövőben meg lehet valósítani. Az a tervünk, hogy létrejöjjön egy észak-magyarországi regionális vásárközpont, amely a továbbfejlődés alapjául szolgálhatna, és támogatással ugyancsak megvalósítható lenne. Az nem kérdés, hogy erre szükség van, vagy nincs, hiszen a rendszer koordinálása egy ponton túl elengedhetetlenné válik. Miközben a szakvásárok jelentősége egy csöppet sem fog változni, legfeljebb bővül, színesedik a palettájuk a régió lakossága, vásárlátogatói elégedettségére.

– Szinte nem is szóltunk másról, mint a napi munkáról, a szakmai tervekről. Mit tervez mint magánember?

– Abból kell kiindulnom, hogy kevés a szabad időm, amit a családommal tölthetek el. A fiam elsős gimnazista az Avasiban, a lányom a Szabó Lőrinc Általános Iskolába jár. Valamennyien imádjuk a természetet, szeretünk utazni, mondhatom, hogy a feleségemmel, Orehóczki Gizellával, és a gyerekekkel bejártuk a világot. A jelenleg diákkorú lányunk és fiúnk ezeket később biztosan jól hasznosíthatják majd, hiszen bővülő látókörrel vágnak neki a tanulmányaiknak, a pályaválasztásnak. Ha néha egy kis csendre vágyom, azt kedvenc időtöltéseim, a horgászat és a könnyűbúvárkodás adják meg számomra –mondta Mogyorós Zoltán igazgató, aki hozzátette, egymást követő több nyáron sem sikerült annyit pihennie, mint amennyit szeretett volna, amennyire szüksége lett volna.

Sorra olyan feladatok szólították meg, amelyek elől nem lehetett kitérni. Most azonban közösen elhatározták, többet áldoznak régi kedves időtöltésüknek, az utazásnak. S persze szakítanak időt a lakókörnyezetükhöz közeli aktív pihenésre is.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)