Miskolc

Tizenöt évvel ezelőtt, 1985-ben nevezték ki Kovács Lajosnét a miskolci Kossuth Lajos Gimnázium és Óvónői Szakközépiskola igazgatójává. Tisztében azóta kétszer erősítették meg: a pályázók közül másodszor is az ő programját találták a legjobbnak. Az oktatási intézmény közben azóta már gimnázium és pedagógiai szakközépiskola néven működik, szakmai orientációt nyújtva a tanári pálya iránt komolyan érdeklődő diákoknak.

– Amióta eszmélek, vagyis kicsi korom óta pedagógus szerettem volna lenni. Tulajdonképpen egész életemben az oktatásban, vagy az oktatás közelében dolgoztam – indítja a beszélgetést az igazgatónő, lánynevén Skoda Mária, majd így folytatja:

– Nagyon szegény zalai családban születtem 1943. szeptember 14-én az azóta várossá lett Letenye községben, ahol akkor sok hasonló sorsú család élt, tudomásom szerint 5–8 holdnál több földje szinte senkinek sem volt. Apám a hadifogságból való hazatérése után postáskodott, de dolgozott gépállomási alkalmazottként is. Édesanyám keresetét sem nélkülözhette a család, ő a helyi szociális otthonban szakácskodott. Mélyen átéreztem, hogy szüleimnek milyen nehéz sors jutott, és önfejű, dacos gyerekként elgondoltam, én nem ilyen életet akarok magamnak. Ám azt is tudtam, hogy ehhez ki kell kerülnöm abból a környezetből.

– A helyi általános iskola után hová jelentkezett?

– A nagykanizsai gimnáziumba, amelyik az államosítás előtt piarista iskola volt, és azt hiszem, ezzel minősítettem is az intézményt. Amit a magyar irodalomról és történelemről tudni lehet és érdemes, azt ott mind magához vehette a kanizsai diák. Hozzá a latint, a művészettörténetet és a többi tantárgyat is hasonló színvonalon.

Mária hamar ráérzett, hogy a félig paraszti, félig polgári kisváros közegében is meg kell küzdenie azért, hogy befogadják. Verseket, novellákat írt, irodalmi, zenei önképzőkörbe járt, verseket mondott, énekkart vezényelt.

– Hálás vagyok a kanizsai gimnáziumnak, ahol határozott biztatást kaptam a folytatáshoz. A Pécsi Pedagógiai Főiskolán, ahol magyar-orosz-ének szakos diplomát szereztem, olyan tanárok tanítottak, mint dr. Péczeli László, Tillay Aurél vagy Szederkényi Ervin, akiknek a munkássága országosan ismert volt. Az ének, az énekkar ezután is fontos része maradt az életemnek – idézi élményekben gazdag emlékeit, majd szerényen hozzáteszi: „Kodály Zoltán előtt is énekeltünk”.

Azokban az években Pécs kiemelkedő kulturális életétől volt hangos az ország, fénykorát élte a színház, az európai hírű Pécsi Balett. A tanuló ifjúság szivacsként vette magához mindazt, amit a hatvanas évek megújító áramlatai hoztak magukkal. Lelkesen, belső igényből fakadó szomjúsággal keresték a személyiségüket gazdagító ismereteket.

– Van egy fiútestvérem, aki hivatásos katonatiszt, ő is olyan alkat, aki egész életében szívesen gyarapította tudását. Társadalmi ösztöndíjasként kerültem tanítani Letenyére a volt tanáraim közé. Imádtam a munkámat, de mellette karmesterkedtem, szerveztem a Mura-menti Napok programját, enyém lehetett a horvát tengerparti nyár megannyi szépsége. Aztán Zalaegerszeg következett, ahol az ifjúsági mozgalomban középiskolai felelősként dolgoztam, építőtáborokat szerveztem, vagy például 1967-ben az első diákparlamentet. Közben egy gazdag, színes évet töltöttem Moszkvában, ahol a tanulás mellett életközeli tapasztalatokat is gyűjthettem, a nyári gyakorlatra pedig Üzbegisztán, Kazahsztán városai vártak bennünket tanulótársaimmal, illetve Leningrád és Jaroszlávl is. Híres előadásokat láttam Moszkvában a Bolsojban, a Művész Színházban, a Kongresszusi Palotában.

– Amint már beszélgetésünk előtt említette, 1969 nyarán másodmagával tért vissza.

– Valóban, ott ismerkedtem meg későbbi férjemmel, aki hasonlóan szegény sorsú – borsodi bányász – családban nőtt fel. Így kerültem Miskolcra, ahol sok izgalmas szakmai feladat várt. Emlékezetes például a sárospataki diáknapok szervezése. Büszke voltam „új hazámra”, a sok híres iskolára, a befogadó környezetemre. Az ifjúsági mozgalomból átkerültem a megyei tanács művelődési osztályára ifjúsági felelősnek, 1979-től ’85-ig közművelődésügyi tanácsadó, ’81-től tanácstag is voltam a Bulgárföldön. Közben elvégeztem a Politikai Főiskolát. A Kossuth-ban jó kollégákkal dolgozom együtt immár 16-dik éve, ahol speciális angol, matematika fakultációt indítottunk az egyedi magyar-irodalom, nyelvtan és biológia tagozatok mellett. Mi itt nem azt tűztük ki, hogy „befejezett” tudást adunk, csupán azt, hogy az itt tanulók valóban jó pedagógusok lehessenek. Ez a határozott orientáció mára kissé oldódott, egyre többen vannak, akik innen, tőlünk indultak, indulnak jogászi, politológiai, kulturális antropológiai pályájuk felé.

– Fontosnak tartom a folyamatos megújulást, a változások követését, amelyek jelen vannak a világ, de valamennyiünk életében is – fejezte be Kovács Lajosné igazgatónő.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)