Sárospatak

Sárospatak – elsősorban múltjának köszönhetően – minden évszakban vonzza a vendégeket. Tapasztalhatják a látogatók, hogy ez a városka ma is építi a történelmét, most is vannak olyan személyiségei, akik azért tevékenykednek, hogy a sárospataki legendárium lapjain huszadik századi fejezetek is legyenek. Közéjük tartozik Gulybán László is, aki Szikszón született, és élt tizennyolc éves koráig, bár még csak harminchét éves, olyan mélységben vált patakivá, mint a nagyhírű Református Kollégium egykori tanárai. Olyan elhivatottsággal dolgozik „szürke eminenciásként”, hogy jelenléte ugyanolyan természetes, mint az a tény: Sárospatak diákváros.

Sárospatakon két kávéház van, mindkettőt Gulybán László üzemelteti. Azelőtt kocsmája volt, eredetileg tanítóképzőt végzett, de pályaelhagyónak mégsem mondható, hiszen munkahelyétől függetlenül, töretlenül megy előre a magaválasztotta cél felé: kulturált ifjúságot nevelni, ráébreszteni őket a szeretet, a család fontosságára. Meggyőződése, hogy a gyermekkorban elmulasztott szeretet később már nem pótolható, ezért sem vállalta a tanítást, hiszen véleménye szerint a mai oktatási rendszer egyértelműen tantárgycentrikus ahelyett, hogy gyermek- (ember-) központú lenne. Elvárásait a saját példáján keresztül szemlélteti:

– Az ember élete nem a születéssel kezdődik, hanem az őseiben kóválygó génekkel. Azok határozzák meg alapvetően, hogy milyen ember születik majd a világra. Nagyapám életének legfontosabb része a kulák időszak volt. Edelényből hozatott rendőrök verték egy álló hétig, és csak akkor tartottak szünetet, amikor nagyapám már félholt volt, de ahogy lábadozni kezdett, újabb, egyhetes verés-sorozat következett egészen addig, míg be nem lépett, földjével, állataival, eszközeivel együtt a téeszbe. Addigra olyan állapotba került, hogy kezében szekercével, (ácsként dolgozott), „nyugodtan” nézte végig, amint az általa világra segített csikót egy barbár suhanc habosra hajtja.

Minden porcikájából süt a tiltakozás az erőszak ellen és a feltétel nélküli ragaszkodás a jó szó, az emberi méltóság tiszteletben tartása iránt. Saját életéből is említ egy példát:

– Katonaság után jelentkeztem a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára. Amikor a felvételi bizottság elé szólítottak, a dékán elém jött, kezet szorított velem és hellyel kínált. Olyan tiszteletet adtak, hogy egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni, pedig csak ugyanolyan embernek néztek, mint ők maguk. Ez elképzelhetetlen a mai felsőoktatási rendszerben. Egy megalázott utolsó senki vagy, amikor mész felvételizni. Elkezdtem vizsgázgatni, de nem tanultam eleget. Kiderült számomra, hogy egyértelműen távol állok a tananyag elvárt szintű elsajátításától. A professzor úr pedig, ahelyett, hogy kirúgott volna, azt kérdezte szelíd mosollyal, hogy megelégszem-e a hármassal. Ez az eset olyan mély hatással volt rám, hogy többet nem mertem elmenni vizsgázni, ha nem tudtam tökéletesen felkészülni. Kizárólag professzorok tanítottak, rendkívül magas színvonal és különleges légkör jellemezte előadásaikat. Egy sátoraljaújhelyi pap, Mosolygó Marcell, tanította a szónoklattant. Mindenki rezzenéstelen tekintettel, mosolygó arccal hallgatta a professzor urat. Olyan nagy tudós volt, hogy csak így lehetett hallgatni, és az a negyvenöt perc szinte öt perc alatt elrepült. Én előtte már kijártam egy állami főiskolát, de ott nem az ember volt a lényeg, hanem az egyes szaktárgyak. Meggyőződésem, hogy azt a szeretetet, amit nem kap meg időben a gyermek, később már hiába akarjuk pótolni, nem fogadja be a lélek, ellenben a szorzótáblát, vagy a kémiát akár 25 évesen is meg lehet tanulni.

Ez a felismerés és a hittudományi akadémián szerzett élmények vezettek oda, hogy Gulybán László nem vállalt tanítói állást. Rövid kitérők után kocsmát nyitott – egyetlen fillér nélkül. Néhány tucat pohár, két láda sör és három liter pálinka jelentette a kezdő készletet. Később itt jött létre az ország első kocsma-galériája, bemutatva Sárospatak-Végardó történetét. A kiállítás ötlete egyszerű felismerésből fakadt: a vendégek biztosítják a kocsmáros fizetését, a tiszteleten és a jó modoron kívül illik még valamivel honorálni. A „nagyérdemű” sem maradt hálátlan, hiszen tulajdonosváltás után még évekig úgy emlegették a végardói „Tengerszem” kocsmát, hogy: „megyünk a Gulybánba.” A kávéház bérlőjévé is a magasabb szintű vendéglátás iránti igény avatta. Több gimnazista és főiskolás nemzedék példája szolgál visszaigazolásként, hogy jó úton jár.

Ezzel együtt a családot tartja a legfontosabb közösségnek. Közéleti funkciók hajszolása helyett gyermekeivel és feleségével tölti szabadidejét, arra törekszik, hogy az ikrek is családszerető, egészséges felnőttekké váljanak. Elhunyt édesapját említi:

– Az esküvőnkön még itt volt, de a gyermekeink születését már nem élte meg. Ennek ellenére megpróbálok úgy élni, ahogy neki is tetszene. Mi célból tett ilyen helyre az élet? Biztosan kiderül egyszer – mondja az elhivatottak bizonyosságával.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)