Sárospatak

Szakmát, hivatást különböző élmények hatására, az életkor bármelyik szakaszában választhat az ember. Simai István mester úr azok közé tartozik, akik úgy találtak maguknak gyermekfejjel egész életre szóló munkát, hogy valamit nem választottak. Egy hatgyermekes parasztcsalád harmadik gyermekeként született Sárospatak Hustác nevezetű városrészében 1934-ben, ahol azóta is él, igaz néhány száz méterrel távolabb a szülői háztól, a saját portáján. A sokgyermekes családok esetében természetes törekvés volt, hogy a gyermekek az elemi iskola elvégzése után maradjanak otthon a földet művelni, így a taníttatásuk nem kerül pénzbe. Pistike azonban semmi örömet nem talált ebben a munkában, és egyre azon törte a fejét, hogy tudna ő ebből a helyzetből menekülni. Édesanyja segített rajta, aki felkereste Sárospatak legjobb asztalosát, Ardai Barna bácsit, hogy nem venné-e fel tanoncnak az ő gyermekét.

Így esett, hogy Simai István 1949 őszén elsőként repült ki a családi fészekből és megkezdte alakítani önálló életét. Akkor mindössze két év volt a tanuló idő, hiszen az 1951-ben megkezdődött nagy építkezések igényelték a munkás tömegeket. Három évig még mesterénél dolgozott mint segéd, mígnem besorozták katonának. ’57 tavaszán úgy gondolta, hogy nem megy vissza a petróleumlámpás manufaktúrába, hanem keres egy gépesített munkahelyet. A következő 12 évet Simon József mester úr műhelyében töltötte, rövidesen műhelyfőnök lett belőle. Közben érlelődött benne az önállóság gondolata. Ezért 1969 februárjában mestervizsgát tett és március 15-én már önálló mesterként, saját műhelyében kezdett dolgozni. Addigra már családot alapított, István fia is hatéves volt, lehetett hát tervezni a jövőt. A munkával soha nem volt gondja, hiszen a szakmát a legjobb mesterektől tanulta, ő maga is közismert személy volt Sárospatakon. A közéleti munkától sem idegenkedett, vezetőségi tagja, alelnöke, majd elnöke lett az ipartestületnek. Ezt a megbízatását húsz évig gyakorolta, csak ’98-ban vonult vissza. A rendszerváltás kapcsán más feladatot is kapott. Önkormányzati képviselőnek jelölte az a párt, amelynek kérésére mint hívő görög katolikus ember nem mondhatott nemet. Örömmel emlékszik a csodavárás első négy évére, a hőskorszakra, a második ciklus már kevesebb szép emléket hagyott a lelkében. A harmadik négy évet pedig sikerült megúsznia, több örömet talál a szakmájában.

– Ha valamit elvállalok, azt csak teljes szívvel tudom csinálni – teszi hozzá magyarázatképpen. – Ma már csak nyugdíj mellett gyakorlom az ipart, mellette tagja maradtam a vizsgabizottságnak és az iskolaszéknek. Ebben a korban elég is ennyi. Igazi örömet jelent, hogy István fiam betársult az üzletbe, így az én koromtól függetlenül is látom a vállalkozás jövőjét. Ő foglakozik a munkásokkal, ők végzik a külső munkákat is, nekem a tanulók maradnak, hiszen az utánpótlásra is szükség van. Ebben a műhelyben mindig voltak tanulók, szerettem is velük foglalkozni.

Ugyanilyen szeretettel beszél – talán vallásosságának köszönhető – különleges munkájáról, a templomberendezések készítéséről, amelyeket 30 éve végez, közmegelégedésre. Ez a munka követelte meg, hogy saját szárítót építsenek, hiszen a többnyire tölgyfából készülő bútorzat, ha nem is az örökkévalóságnak, de a következő néhány évszázad híveinek kell, hogy szolgáljon. Minden berendezés egyedi tervezést és megvalósítást igényel, a díszítő faragások miatt sok-sok kézimunkával. Nem a szakember hiúsága, csak a tapasztalat mondatja vele, hogy ez a munka a szakmai tudás felső harmadát követeli meg a mestertől. Erről a munkáról beszél a legnagyobb szeretettel:

– A hetvenes évek elejétől javult az egyházak anyagi helyzete. Az első berendezésem a Bodrogközbe készült egy kis templomba, egy ismerős pap megbízásából. Ahogy a rossz hír, ugyanúgy a jó is messzire jut, ennek köszönhető, hogy egyre többen kerestek meg az ország különböző pontjairól. Szinte az egész Nyírséget az én berendezéseim alkotják Záhonytól Debrecenig, de három egri templom berendezése is itt készült. Dolgoztunk már Budapestre is, jelenleg egy Gyöngyös melletti település templomi padjait készítjük, nem beszélve arról, hogy a Hegyköz, a Bodrogköz és Hegyalja templomi bútorai is itt készültek, vagy kerültek felújításra. Két egyformát még soha nem készítettünk. Azt pedig csak a gyakorlat döntheti el, hogy a mérnöki munkával készített terveket érdemes-e megvalósítani, mert láttunk már olyat, hogy a bútor szép ugyan, de az imádkozó ember kiesne belőle. Egyik legutóbbi munkánk az encsi katolikus templom beépítése, ennek különösen emlékezetes része volt a karzat teljes burkolása.

Aztán a fiáról, szakmai utódjáról szól ugyanilyen csendes örömmel:

– Apámtól eltérően, én nem akartam Istvánt itthon tartani, fontosnak éreztem, hogy diplomát szerezzen. Így lett építőgépész-mérnök. Diplomája birtokában döntött úgy, hogy hazajön, és folytatja azt, amit én fél évszázad munkájával létrehoztam.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)