Sárospatak

Olyan családfa virága vagyok, amelynek ágai évszázadokon át lelkészként, tanítóként tették a dolgukat a magyarságért. Ezzel sommázza pályaválasztásának előzményeit Virágh Sándor lelkész, aki már megválasztásakor felhívta magára az egyházi közélet figyelmét. Igaz, elsősorban fiatal életkora jelentett feltűnést, hiszen Sárospatakon mindig a tapasztalt „öregek” közül választottak lelkészt a nagy múltú, népes gyülekezet élére. Virág Sándor esetében mégis kivételt tettek.

A rendszerváltás előtti negyven év vallásellenes politikája Sárospatakon is jelentősen meggyengítette az egyházhoz tartozás vállalását. Emiatt – ahogy a fiatal tiszteletes fogalmaz – szinte a tetszhalál állapotába került a gyülekezet. Ezért gondolták úgy a megmaradt hívek, hogy most nem egy olyan „egyházi méltóságot” választanak, aki különböző tisztségei révén állandóan utazik és tanácskozik, hanem egy fiatal lelkészt, aki velük foglalkozik. Az elmúlt évtized eredményei igazolják, hogy a presbitérium és a gyülekezet jól döntött.

A sárospataki reformátusokat az évszázadok során felgyülemlett tapasztalat, Virágh Sándort elsősorban családja „vérvonala” segítette hozzá a „renitens” választás sikeres teljesítéséhez.

„Lelkészi alkatát” – ha egyáltalán van ilyen – őseitől örökölte. Édesapja Mályinka lelkésze volt, édesanyja pedig annak a vámosoroszi lelkésznek a leánya, aki 1965-ben már négy évtizede szolgált – édesapját követve – a kis szatmári faluban. Így esett, hogy Virágh Sándor, a négygyermekes családban másodikként, a Vámosoroszihoz közeli város, Fehérgyarmat vadonatúj kórházában született. Talán a hiányos fertőtlenítés miatt, a tiszteletes úr még csecsemő korában – fertőzés következtében – elvesztette első bőrét. Úgy szervezte hát életét, hogy a maradék hat bőre elég legyen egész életére, hiszen köztudott, hogy egy emberről hét bőrt lehet lenyúzni.

A kényszerű bőrcsere különös hozadéka lett, hogy a fiúcskát édesanyja féltő szeretete óvta a további megpróbáltatásoktól, és ez a szeretet aranyozta be gyermekkorát, sőt, ez határozta meg további életét is. Gyermekkora – édesapja újabb szolgálati helye révén – Hejőpapihoz köti, ahol közelebbi kapcsolatba került a hitélettel. Szívesen járt a templomba, boldogan fújta a zsoltárokat, felejthetetlen élménye maradt a leégés után újjáépült templomban az orgona építése. Hejőpapi lelkiségét azzal jellemzi, hogy a kicsiny település egykor három árvaházat is képes volt fenntartani. Az osztályidegenség hátrányait emelt fővel viselte a család, s kitörve belőle, amint erre lehetőség adódott, az édesanya is elvégezte a teológiát.

Virágh Sándor 14 évesen vonult be a debreceni Református Kollégiumba, jóllehet iskolája – az akkori rendszer elvárásainak megfelelően – egy szovjet ösztöndíjajánlattal próbálta meg szándékától eltéríteni.

– Akkor lettem Nyilas Misi – mondja emlékeiben kutatva.

Lehetősége adódott, hogy a szülői szeretet közvetlen védelme nélkül is megpróbálja önmagát. Sikerült megállnia helyét. Örömét lelte a tanulásban, különösen a híres kántusban s az egyre nehezedő diákközösségi feladatokban. Számára természetes lett, hogy érettségi után a teológiára jelentkezik, anélkül, hogy szüleinek egyetlen szóval is noszogatni kellett volna erre.

Előfelvételisként kezdte meg kötelező katonai szolgálatát, de pályaválasztása miatt – a szokásos hat hónap helyett – másfél évig kellett szolgálnia. Az már meg sem lepte, hogy első lépcsős alakulathoz helyezték, ahová a fokozott kockázat miatt főleg börtönviselteket, renitens személyeket és teológusjelölteket irányítottak. Maradandó élményeit így foglalja össze:

– Arra számítottam, hogy a katonaság iszonyúan kemény dolog lesz, de megmondom őszintén, hogy álomszép időszak volt számomra. Mindig úgy éreztem, hogy az Úristen – mintegy előlegként – bedobott engem valami nagy akcióba, amihez se képzettségem, se végzettségem nem volt még, de csinálni kellett. Jóleső érzéssel tapasztalta, hogy a tisztességes munkát, a szorgalmat, a jóindulatot még egy teológus esetében is elismerések sorozatával díjazták, sőt a „kemény fiúk” is tisztelettel, bizalommal fordultak hozzá.

Édesapja közben Miskolcra költözött, a hejőcsabai gyülekezet esperese lett. Virágh Sándor teológusként ismerkedett meg zenetanár feleségével, a nyíregyházi esperes lányával, akit harmadéves korában el is vett. Nyomban megindult a szóbeszéd: „Suba a subához, guba a gubához”.

A „jóakarók” biztosak voltak benne, hogy a fiatal lelkész a két megyeszékhely valamelyikén és nem a ranglétra alján kezdi meg majd szolgálatát. Nos, tévedtek az ármánykodók, a fiatal lelkész nem keresett protekciót, sőt Sárospatak révén olyan települést talált, amely mindkét megyeszékhelytől egyformán távol esett, és itt kezdte segédlelkészi működését, majd lett Virágh Sándor 28 évesen Sárospatak ötvenkilencedik lelkésze. Napi munkájával az elődök szellemiségét őrzi, és örökségüket gyarapítja, mellette fejleszti a pataki teológusok énektudását is. Komolyan veszi, a debreceni kollégium jelmondatát: Ora et labora! Imádkozzál és dolgozzál!

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)