Sárospatak

Olyan tempóban dolgozik, hogyha nem fafaragó lenne, akkor azt kellene mondani róla, hogy „ég a keze alatt a munka”. Igaz, magáról is ilyen „tűzveszélyesen” fogalmaz, hiszen – ahogy mondja –, amikor zavaró körülmények nélkül faraghat, akkor szinte „izzik” a forgácszuhatag a vésője alatt. Most, hogy beszélgetünk, éppen Keresztelő Szent János sudár alakját mintázza egy abaúji templom számára. A vértanúvá lett bibliai alak szálfa termetéről röpke egy óra alatt, szinte lerobbantja a hatalmas rönk fölösleges darabjait, miközben eddigi útkereséséről, életéről beszél a fiatal alkotó:

– Gyöngyösön láttam meg a napvilágot, de szüleim olyan korán elváltak, hogy nincs is róluk emlékképem. Előbb nagyanyám nevelt Sátoraljaújhelyen, majd az ő nővéréhez kerültem Erdőbényére. Éppen csak befejeztem az általános iskolát, amikor nevelőszülőm elhalt, így egyedül maradtam. Előbb Miskolcon tanultam, majd Pesten dolgoztam. Ahogy mondani szokták, belecseppentem az élet sűrűjébe. Azt is mondhatnám, hogy nehéz életem lett, de nem mondom, mert szerintem az életet a nehézségeivel együtt kell élni és egyáltalán nem ezektől függ, hogy valakinek jó, vagy rossz az élete.

Azt sem titkolja, hogy őt mint „ügyes kezű gyereket” irányítástechnikai műszerésznek szánták, de sem ez a szakma, sem a helyette megpróbált vasesztergályos pálya semmilyen húrokat nem pengetett meg a lelkében. Budapesten különböző áruszállító járműveken rakodóként várta a pillanatot, hogy saját alkatához illő, megfelelő pályát válasszon. Nem mondható, hogy elkapkodta a dolgot, hiszen 27 éves korára alakult ki benne végérvényesen az elhatározás, hogy fafaragó, vagy inkább faszobrász lesz. Első szobrát még kisiskolás korában alkotta Erdőbényén, egy fotelben pipázó öregembert mintázott meg a kőből épült csűr falában. Jóval később, ugyancsak felnevelő falujában tagja lett Lavotta Géza fafaragó szakkörének, de aztán – úgymond – szétnézett a világban, kipróbálta önmagát.

Néhány évig kórboncnok is volt, az ott szerzett anatómiai ismereteit virtuóz módon hasznosítja munkájában, a figurális ábrázolásban. Amit azonban sokkal fontosabbnak érez, megtanulta különválasztani a testet a lélektől. Egyre nagyobb számú megrendeléseit éppen annak köszönheti, hogy alkotásaiba a lelket is „belefaragja”. A megrendelők igényei szerint készít díszítő faragásokat is, de ezeket – hacsak teheti – munkatársaira bízza, ő maga csak személyek megformálását érzi igazán „testhez álló” feladatnak. Kedvencei a németalföldi faszobrászok egyházművészeti alkotásai, példaképe Ernst Barlach. Az sem véletlen, hogy ő maga is egyházi témákat farag legszívesebben. Nem tekinti magát művésznek, de iparosnak sem. Szellemi szabadfoglalkozásúként alkot. Úgy tartja, hogy a művésznek megfelelő iskolai végzettsége, különös megjelenése és extra szokásai, gyakran világfájdalma van, és ő ezekre egyáltalán nem tart igényt. Gyakran tapasztalja, hogy egy-egy művész külsőleg is megpróbál Leonardo da Vincihez, Rembrandthoz, vagy éppel Dalihoz hasonlítani. Sárosi Tibor önmaga akar maradni, mint mondja, két lábbal áll a földön. Alkotásaival is különös kapcsolatban van, mindig az a legkedvesebb számára, amelyiken éppen dolgozik. Az átadott munkákkal megszűnik az érzelmi kapcsolata, sőt, azt állítja, hogy egy szobrot soha nem lehet tökéletesen befejezni, mindig van rajta még valami finomítani való. Ez a folyamatos elégedetlenség hajtja újabb és újabb kihívások elfogadására, megint megpróbálja a lehetetlent, olyat alkotni, amivel aztán ő maga is elégedett lesz. Szívesen tanulmányozza más alkotók munkáit, fogékony az új ötletekre, megoldásokra. Nem örül az üzleti szellem eluralkodásának, de töretlenül hisz abban, hogy az anyagi jólétet egyszer csak követi majd a művészi igényesség is. Némi keserűséggel állapítja meg, hogy ma még a fafaragó-táborok résztvevőinek többsége is igyekszik társai elől titkolni újszerű szakmai fogásait, technikai megoldásait. A vadkapitalizmus farkastörvényei tehát a művészeti életben is éreztetik hatásukat, de Sárosi Tibor képes magát függetleníteni ezektől a hatásoktól és végvári katonához illő kitartással, konok elszántsággal járja a maga szakmai és emberi útját.

Azt azonban önmaga szempontjából is fájlalja, hogy ebben a rohanó világban a művészi törekvéseknek is határt szab a határidő és a megrendelő ízlése. Arról álmodik, hogy egyszer farag egy szárnyas oltárt, amin akár évekig is dolgozhat majd. Azt ugyan nem tudja biztosan, hogy kap-e ilyen témájú megrendelést, de abban rendületlenül hisz, hogy meg fogja csinálni, még akkor is, ha csak a saját házában állítja majd fel, csak úgy, a maga és szerettei örömére. Felesége és két kisgyermeke biztonságban érezheti magát a sárospataki házban, hiszen, ha ritkán is látják a családfőt, a ház végében lévő műhelyből hallatszó folyamatos kopácsolás reggeltől estig folyamatosan jelzi számukra, hogy apa itthon van, tehát a dolgok rendben vannak.

Míg beszélgetünk, Keresztelő János arcán felfénylik a szentekre jellemző távolba néző mosoly, mintha a hároméves Simont biztatná, aki a bunkóval egyet még „igazít” apja legújabb alkotásán.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)