Sárospatak

Simai István 1963-ban született Sárospatakon. Édesapjától nemcsak a nevét örökölte, hanem a fa megmunkálásának örömét is, de ez csak jóval később derült ki, hiszen az ifjú ember más szakterületen képezte magát, építőgépésznek tanult. Gyermekkori élményei segítették abban, hogy visszakanyarodjon édesapja szakmájához. Így idézi a kezdeteket:

–Édesapám 1969-ben kezdte önálló asztalosként a „maszek” világ rögös útját taposni. Előbb ülhettem gyalupadon, mint az iskolapadban. Még csak játszottam a fával, de közben a saját bőrömön éreztem, mit is jelent egy „maszek” gyermekének lenni. Az iskolában minden kedvezményből kizártak, ami arra késztetett, hogy egyedül oldjam meg a problémáimat.

1978-ban Miskolcra ment, a Zalka Máté Gépipari és Gépgyártás-technológiai Szakközépiskola hallgatója lett. Erre is ad magyarázatot:

–Nem akartam az apám szakmájában maradni, versenytársa lenni. Különben is nekem mindenki azt mondta, hogy mérnök lesz belőlem, én meg elhittem.

Ezzel a hittel érettségizett 1982-ben és egyúttal gépi forgácsoló szakmunkás képesítést is kapott, ezekkel felvértezve indult a főiskolára, de abban az évben nem vették fel Debrecenbe, az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolára. Az ajándékba kapott egy évet édesapja műhelyében töltötte, megismerkedett az asztalos szakma rejtelmeivel, szépségeivel. Rendszerezte azokat az élményeket, amiket még középiskolásként, nyaranta dolgozva szerzett a fa „lélektanáról”. 1986-ban, friss építőgépész diplomával a zsebében egy építőipari üzem gépcsoportvezetője lett, jelentős szakmai gyakorlatot szerezhetett az építőiparban. Ezek a tapasztalatok bátorították arra, hogy önállóan építse fel családi házát, természetesen a nyílászárókat is maga készítette. Az építkezés két éve alatt megszűnt munkahelye, a tanácsi vállalat. Átmeneti megoldások után 1993-ban saját vállalkozást alapított, a vendéglátás terén dolgozott a saját építésű söröző-éttermében. Közben egyre szorosabbra fonódott kapcsolata a faiparral. Mélyre ható gépészeti ismeretei révén olyan új konstrukciókra is vállalkozott, amelyek legyártásához szükség volt a dolgozók személyes irányításához. Túladott az időigényes vendéglőn, és 1996-tól kizárólag a faipari tevékenység köti le energiáit. Igaz, hogy 1994-ben született kislánya miatt is szívesebben tartózkodik – legalább esténként – a család közelében.

Azt, hogy pályaelhagyó lenne, meggyőződéssel cáfolja, hiszen a nyílászárók az épület alapvető kellékei. Mint gépész, ugyancsak a szakmájában maradt, azzal az előnnyel, hogy időben meghallja a faipari gépek rendellenes zajait, ráadásul a javításhoz, karbantartáshoz nem kell szerelő után futkosnia. Azt is természetesnek tartja, hogy a műanyagok soha nem fogják a természetes faajtókat, -bútorokat kiszorítani a szakmából. Hiszi, hogy akinek lehetősége van rá, a jövőben is megfizeti az illatos, meleg tapintású, nemes fát.

–Az egyedi készítésű ajtók, ablakok teszik teljessé egy épület harmonikus légkörét, a bútorgyártás pedig egyenesen a csúcsa ennek a mesterségnek. Amikor az ember megérzi a politúr illatát egy régi bútor felújításánál, az különleges pillanat a műhely életében. Édesapám gyakorlatát folytatva jellemző munkánk a templombútorok készítése is. Ennek a munkának lelke van, amit alkotsz, az évszázadokra szól. Ez a munka, a templomibútor-készítés, mondhatom, hogy mindenek fölött van. Természetes, hogy igényes munkát csak hibátlan anyagból, magas minőségben lehet készíteni. Egy templomi orgona „felöltöztetése” csak akkor lehet kifogástalan, ha kellő alázattal fogunk hozzá, azzal a meggyőződéssel, hogy az orgona a hangszerek királynője. Igaz, hogy egy üzlet berendezése is csak akkor jó, ha kellemes közérzetet nyújt, nyugalmat áraszt már a belépés pillanatában, mindenki számára.

Simai István végtelen melegséggel beszél erről a nemes anyagról. Ennek ellenére nem megszállottja, csak elkötelezett híve a fának. Jellemző szakmai alázatára, hogy technikusi, majd mérnöki végzettsége után szükségét érezte annak is, hogy asztalos szakmunkás- vizsgát is tegyen. Ez a bizonyság arra, hogy a műhely – édesapja után – neki is életre szóló munkahelye lesz, az alkotó energiák termékeny színtere. Édesapjával közösen dolgoznak, mellérendelt, „atyafiságos” viszonyban. Mint mondja, egyrészről Simai István nyugdíjas asztalosmester, másrészről egy betéti társaság, amelynek a vezetője az ifjú Simai István. Dinasztia van tehát születőben, kérdés, hogyan folytatódik majd a hagyomány.

Azonnal érkezik a válasz, magától értetődő természetességgel:
–Amit kisgyerekként magamba szívtam apám műhelyében, az – harminc év múlva derült ki – örökre belém ivódott. Kislányom pici kora óta ugyancsak szívesen tölti itt az idejét. Mire ő felnő, a lakberendező feladata lesz, hogy igényes berendezési elemek készüljenek – továbbra is fából. A lakberendezés, a belsőépítészet pedig egyértelműen női hivatás.

Remény van tehát arra, hogy az igényes berendezéseken továbbra is változatlan marad a réztábla:
SIMAI, SÁROSPATAK.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 4. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)