Sárospatak

Színes, változatos életpályát futott be már eddig is ez a fiatal ember, aki több mint egy évtizede mással foglalkozik, mint amire született, mégis gondolkodás nélkül tanárnak vallja magát. Nyíltsága és tiszta okfejtése is azt valószínűsíti, hogy tanárként irigylésre méltó helyzetben lehettek a rábízott gyermekek.

A saját helyzetét azonban már nem tartja ilyen irigylésre méltónak, hiszen a Szegeden megszerzett biológia–mezőgazdasági ismeretek szakos diplomát csak rövid ideig hasznosíthatta tanárként. Azt azonban határozottan állítja, hogy a természet iránti rajongása szemernyit sem csökkent, sőt egész életét meghatározza átszövi ez a szenvedélyes érdeklődés. A miértre magától értetődő természetességgel válaszol:

– Veszprémben születtem 1954-ben, de még kétéves sem voltam, amikor nagyszüleim mellé, Kiskunhalasra költöztünk. Gyakorlatilag itt töltöttem gyermekkoromat, sőt itt is érettségiztem egy mezőgazdasági szakközépiskolában. A pálya iránti érdeklődésemet döntően nagyapámnak köszönhetem, aki a Kiskunhalas melletti Harkakötönyre nősült, és a szó legnemesebb értelmében mintagazda volt. Szőlészettel, gyümölcstermesztéssel, gombatermesztéssel, méhészettel, szinte mindennel foglalkozott, és ő oltotta belém a természet szeretetét. Gyermekkorom óta minden szabadidőmet ennek az érdeklődésemnek szenteltem. Először Egerbe jelentkeztem erdészeti szakközépiskolába, de a közlekedési nehézségek miatt édesanyám lebeszélt róla. Aztán halbiológus akartam lenni, de egy szerelem miatt Szarvasról „elcsábultam” Szegedre. A diploma megszerzése után három helyre adtam be pályázatot. Zákányszék, Pusztamérges és Kiskunfélegyháza közül végül az utóbbit választottam, hogy édesanyám közelében maradjak. Egy mezőgazdasági szakközépiskolában tanítottam, mellette kollégiumi nevelőtanárként is dolgoztam, afféle mindenes lettem, míg be nem vonultam katonának.

Leszerelésem után újabb lehetőség adódott, hogy még közelebb kerüljek édesanyámhoz, a KISZ-bizottságra hívtak Kiskunhalasra kulturális munkakörbe, amit el is fogadtam. Jól éreztem magam ott is, hiszen fiatalok között voltam, politikai felhangok sem zavarták a szervezőmunkát, amikor meglepő ajánlatot kaptam: elküldenek Moszkvába, Komszomol-főiskolára. Meghűlt bennem a vér, hiszen se párttag nem voltam, se oroszul nem beszéltem egy kukkot sem. Ez is nagyapámnak köszönhető, aki azt mondta, hogy ha oroszból kettesnél jobbat kapok, akkor szájon vág. Meg is buktam belőle minden félévben, még a középiskolában is…

Szégyenkezés és kertelés nélkül, gyermeki örömmel idézi a múltat, a keserves kezdet ellenére életre szóló élményt szerzett a moszkvai 11 hónap alatt. Maradéktalanul kihasználta a „hivatalból”, hetente járó színházjegyeket, látta a Nyírfácska Együttest, a Taganka Színházat, sőt – természettudományos érdeklődéséhez hűen – felkereste a Darwin Múzeumot is. Legnagyobb élményt mégis a képzést követő gyakorlat jelentette számára, az egész csoportot sikerült rábeszélnie, hogy ne a Krímbe, hanem Szibériába kérjék magukat. Ha már ott járt, megfürdött a Bajkál-tó 6 fokos vizében az édesvízi fókákkal együtt. Ennél is maradandóbb élménye, hogy itt ismerkedett meg későbbi feleségével Ágival, aki ugyancsak magyarországi résztvevője volt a Komszomol-akadémiának. Közös életüket Kiskunhalason kezdték, első gyermekük is ott született, akit a keleti emlékek hatására Iván névre kereszteltek. Innen Sárospatakra költöztek, ahová a fiatalembert a hegyek, erdők, vizek csábították, a feleséget pedig egyedül élő édesanyja várta. Lendvai György 27 évesen a tanítóképző főiskola főigazgatói hivatalának vezetője lett 1981-ben. Az ott töltött öt év egyre inkább ráébresztette, hogy ez egy „csinovnyik” állás.

A következő munkahely az akkor alakult Népi Ellenőrzési Bizottság vezetése ugyancsak számos feszültséget hordozott magában, minden érdekessége ellenére állandó szellemi csatározást követelt. A rendszerváltás kezdetén ez az intézmény meg is szűnt, más munkahely után kellett néznie. A véletlenek sorozata eredményezte, hogy 1990-ben – már önálló vállalkozóként – németországi varrógépek eladásával foglalkozott. Minden előzetes szak- és nyelvtudás nélkül 42 kamionnyit sikerült értékesítenie. Ez az üzletág lefutott ugyan, de a vállalkozói életforma megmaradt. Egy farmer-szaküzleten és egy mini-pékségen keresztül vezetett az út a mai kenyérgyárhoz.

A mindennapos küzdelem elrontott ugyan két házasságot, de a természet szeretete mellett megmaradt a két gyerek, akik értelmet adnak a további munkálkodásnak. A további tervek is velük kapcsolatosak:

– Szeretném, ha az üzem annyi nyereséget termelne, hogy a két gyermekemnek biztos alapot teremtsek az induláshoz! Tudomásul kell venni, hogy most pénzvilágban élünk. Ma is sajnálom azonban, hogy a tanárságtól elsodródtam, hiszen gyakran tapasztalom, hogy nemcsak a kislányom, de a többi óvodások is mennyire fogékonyak a természet csodáira.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)