Erdőbénye–Sárospatak

Lavotha Géza 1926-ban született Erdőbényén. A sárospataki tanítóképző elvégzése után sem gondolt arra, hogy esetleg máshol telepedjen le, hiszen Bénye számára a világot jelentette. Mint a méh a kaptárba, olyan kitartóan gyűjtötte a kultúra nektárcseppjeit egy helyre, az általa rajongásig szeretett zempléni kis faluba. Az egri tanárképző főiskolán földrajz–rajz szakos tanári oklevelet szerez, majd népművelés szakot is végez, hiszen a világ minden fontos dolga érdekli. Közel két évtizednyi sárospataki lét ellenére még mindig a hegyek ölelésébe rejtett „álomvölgy” jelenti számára az otthont, a békét, az alkotó energiák kimeríthetetlen forrását. Amikor 30 évvel ezelőtt először hallottam a nevét, Lavotta János zeneszerző, a hegedű és a verbunkos muzsika virtuóza jutott eszembe. Tállya közelsége pedig, ahol a neves rokon (?) síremléke található, bizonyossá tette számomra, hogy nem mindennapi találkozás elé nézek az erdőbényei Lavotha Géza meglátogatásakor. Már akkor megvalósította első nagy álmát, létrehozta az Erdőbényei Kisgalériát. Az országosan is első vidéki gyűjtemény létrehozásához egy budapesti látogatása adta az indíttatást. Amikor 20 éves korában végignézte a Nemzeti Múzeum kiállításait, megfogalmazódott benne a felismerés: „Emberek, itt csodák vannak! Ezeket a csodákat mindenkinek látnia kell!”

Egész életútját ez a szándék, az adni akarás jellemzi. Minden vágya az, hogy ismereteit, tudását, élményeit megossza a nagyobb közösséggel. Kivételes munkabírása révén a művészet számos területét bejárja, alkotásai elsősorban az élet csodájáról, az emberi létről, a világ titkairól szólnak fénykép, festmény, linómetszet, fafaragás, rézdomborítás, tűzzománc, szobor, vagy éppen ex-libris formájában. A tollforgatásban is otthonosan mozog, nemcsak novellákat, regéket, helytörténeti hagyományokat rögzít ebben a műfajban, de az újságolvasókkal is szívesen megosztja közéleti gondolatait. A rajztanár feladatáról így vélekedik:

– Az egyre fogyó természetes környezet, az alig érintett táj szépségének tudatos élvezete, a természettel való azonosulás útja a rajzórákon kezdődhet, s ennek fontossága a modern időkben döntő jelentőségű. Az, hogy képes legyen a majdani felnőtt a természet szépségeit élvezni, megtartani és megvédeni, hogy a turisták által látogatott helyek ne váljanak szeméttelepekké, elsősorban az esztétikai nevelés feladata.

Ausztráliában élő lányánál tett látogatása – az új világ csodái mellett – különös élménnyel is megajándékozta:

– Kaptam a lányomtól egy marhabőr kalapot, amilyet a farmerek máig is viselnek. Bármerre mentem, mindenütt öreg farmernek néztek a kockás ingemben, nagy karimájú kalapomban. Ha elbámészkodtam a város utcáin, tisztelettel köszöntöttek, megkérdezték, miben lehetnek a segítségemre. Úristen! mikor lesz a magyar parasztnak ekkora tekintélye?

Egy másik írásában adja okát a keserű kérdésnek:

– Vérforraló, ahogyan ébren tartja a hátborzongató parasztképet a televízió hülye, pesti csinálmánya, a „hogyéagygya” parasztfigurája. Felüdülést jelent, amikor egyszerű, falusi emberrel készítenek riportot, s szavai tisztán és folyamatosan csörgedeznek. A „tiszta szó” igénye jellemzi képzőművészeti alkotásait is. Elkötelezett tolmácsolója a paraszti munka, különösen a Hegyalján jellemző szőlőművelés, borászkodás gyönyörű-gyötrelmes szertartásának, hagyományainak. Fafaragásai jelentős részét képezik munkásságának, annak ellenére, hogy csak 40 éves kora után kezdett ezzel a technikával foglalkozni. Fejébe vette, hogy a kulturált borfogyasztás terjesztése érdekében a vendégfogadásra alkalmas hegyaljai pincékbe faragott táblaképeket tervez a hagyományok bemutatására. Terveit látván a borkombinát mesterei megjegyezték: „Na, ezeket faragja ki az, aki rajzolta!” Ő pedig hozzáfogott és fába faragta élményeit, emlékeit, üzenetét, a bor templomává avatva a pincéket. Szobrokat is készít, fából, kőből egyaránt. Előszeretettel mintázza meg a történelmi személyiségeket. Munkácsra, a magyar iskola számára Rákóczi mellszobrot, a felvidékre, Királyhelmecre II. világháborús emlékművet, Sátoraljaújhelybe, a zeneiskola számára Lavotha János mellszobrot készített. Vizsoly számára mintázta meg Károlyi Gáspár és Szenczi Molnár Albert alakját. Nemcsak a tanítás, de a tanulás is éltető eleme életének, mindenkiben meglátja a tehetséget. Aki igényli, annak mindig önzetlenül segít. Ő maga is szeretetre vágyik, nehezen alkalmazkodik a merev, hivatali elvárásokhoz. Elhivatottságát tekintve „magányos farkasnak” számít, de barátai, tanítványai mellett elsősorban családi körben kapja meg azt az energiát, amiből újra képes alkotni, adni, jobbítani a világot. Kapott hivatalos elismerést is: Sárospatakon Pro Urbe kitüntetéssel ismerték el munkásságát, szülőfaluja, Erdőbénye, pedig díszpolgárává fogadta. Első házasságából három gyermeke született. Anna Ausztráliában, Viktor Németországban él, Levente Erdőbényén maradt. Második házasságából született fia, Máté, 14 éves. Talán számára a legnagyobb veszteség, hogy már nem dolgozhatnak együtt Apával.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)