Mészáros Gábor

Alpolgármester

Nagyecsed

“Mészáros segített” – teszi hozzá, amikor mátészalkai vállalkozását szóba hozza. Már nyújtja is a kezét, búcsúzik, nem akar bennünket zavarni. “Jó kis pékséget csinált”, egészíti ki a szavakat vendéglátóm, amikor elmegy az ismerőse, akinek szavait idéztem. Ketten maradunk. “Persze hogy segítettem, már a téeszben is velem dolgozott, hogyne segítettem volna.”

Megcsendül a telefonja. Amíg beszél, megcélzom a fényképezőgéppel. Nézem az elkészült képet. A huncut mosoly épp olyan, mint évtizedekkel ezelőtt, és az arc a mozdulattal együtt, tisztára Gorbacsov… A mosolyból széles kacagás lesz, de nem nagyon tiltakozik. “Nem volt az buta gyerek” – nyugtázza. Elkalandozunk a világ történetében, de hamar visszatérünk a szűkebb hazába, benne pedig a hetvenedik életévét éppen az idén ünneplő Mészáros Gáborra.

“Amióta az eszemet tudom, mindig rossz érzés töltött el, ha szegénységet, nyomorúságot kiszolgáltatottságot láttam” – világít rá arra, hogy honnan ered nála az a lelki beállítottság, ami arra készteti, segítsen a rászorulón, vagy barátain, ismerősein. Kapcsolatain keresztül hozza közelebb a megvalósuláshoz azoknak a terveit, akik hozzá fordulnak. Tizenhat éves koráig ministrált hívő görög katolikusként. “Majdnem pap lettem” – villantja meg ismét mosolyát – “de téeszelnöknek is beváltam.” Mivel már akkortájt is írtam róla, élénken él bennem egy régebbi kép. A gorbacsovi magas homlokot akkor még haj koronázta, a falon mögötte egy hadszíntéren használatos infúziós készlet volt a dekoráció. Akkoriban egy melléküzemágban ilyesfajta termékeket gyártottak. Főnyeremény volt a gazdaságnak, de egyáltalán nem szerencse dolga. Minisztériumban kilincselni, fehér asztal mellett megdolgozni az illetékest… Kevés a kitartás és a szívósság, erre születni kell. A “Lápi King”… így emlegették az embert, aki energikus fellépésével idehozta, és a szatmári ember szívélyességével itt tartotta, meggyőzte távoli üzemek és hivatalok döntéshozóit, “igen, Ecseden megcsináljuk.”

“A rendszer változott, Sanyikám – emeli fel a mutatóujját – de ma sem megy semmi, ha nem tudod, kin múlnak a dolgok, és ha ő nem tudja, hogy te tényleg képes vagy megcsinálni, amiről beszélsz.” Mészáros Gábor a rendszerváltás után is megtalálta a helyét szülővárosa közéletében. A kezdetek óta önkormányzati képviselő, és lassan negyedszázada alpolgármester. Tanúja lehetett az időközben várossá avanzsált település fokozatos megújhodásának. Mikor arról beszél, hogy tíz óráig a polgármester “rendel” utána meg ő délig, egy pillanatig nem értem az orvos szakmából átvett kifejezés itteni használatát, de aztán segít. “Ilyen a munkamegosztás köztünk. A városlakók, az állampolgárok ügyes-bajos dolgaikkal ilyenkor fordulhatnak hozzá, vagy hozzám. Őt nagyon gyakran szólítja városon kívülre a dolga. Nyugodt lehet, tudja, hogy számíthat rám. A “rendelés”? Hát igen… Egyikünk se orvos, de a bennünket felkeresők bajait orvosolni kell.” Itt búvik elő Mészáros Gáborból a fentebb már említett segíteni kész ember. “Az orvos felírja a receptet a gyermeknek, az édesanyja pedig idehozza, hogy nem tudja kiváltani… Van erre egy szűk kis keretünk, de előfordult, hogy zsebbe nyúltam.”

A jótékonyságra nyitott ember génjeit leginkább a kisebbik fiában, Gáborban örökítette tovább. Őt, apjához hasonlóan, gyermekkora óta a szociális munka, az elesettek gyámolítása vonzotta. Tanulmányai ezt célozták, és ma ezen a területen találja meg boldogulását. Nyíregyházán él. Felesége pedagógus, hittant és történelmet tanít. A legnagyobb fiúk, Regő, a Szent Imre Gimnáziumban elsős. Az egyetlen lányunoka, Bori Anna 14 éves, a kis Koppány pedig 11. Mindegyik gyermeknek hónappal és nappal mondja a születésnapját a nagyapjuk. Finoman szólva ritka az ilyen férfiak körében

A nagyobbik fiú, Zsolt, ugyancsak fiatalon került a jogi pálya vonzásába. Ő Mátészalkán, a Járási Ügyészségen a vezető ügyész helyettese. Felesége, Katika, a túró rudi gyártójának, a Friesland üzemnek a vezetője. Nagyobbik fiúk, aki nagyapja után a Gábor nevet kapta a keresztségben, 18 éves. Angolból felsőfokú, németből középfokú nyelvvizsgája van. A kisebbiket Ákosnak hívják, 16 éves és gimnazista.

“A gyermekeim megtartottak maguknak” – hallok egy érzékletes és súlyos mondatot, mielőtt a családjára fordult beszélgetésünk. Belenyugvással elegyes szomorúság ül ki az arcára, amikor elmondja, hogy immár tíz esztendeje elhunyt a felesége. Sorolja melyik fiúnak hány gyermeke van, seregnyi unoka gazdagítja a nagy családot.

“Engem is megcsapott már egyszer-kétszer az elmúlás szele” céloz régi súlyos kórházi megpróbáltatásokra. A jókedély a titok? Úgy gondolom ez inkább csak következmény. Ha egy ember élete azzal telt el, hogy családja, barátai, lakóhelyi közössége mindig hasznát látta segítő jó szándékának, akkor az az ember érzi, hogy szükség van rá, és ez éltető erő.

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Tóth Áron