Mátészalka–Nagyecsed

Igazi tanáregyéniség Oláh István. Több évtizedet töltött a katedrán. Amikor a 70-edik születésnapját ünnepelte 2003. október 16-án, nemhogy az ismerősei, de még a családtagjai sem mondták volna el róla, hogy ennyi éves. Szerényen jegyzi meg, hogy alkatát, szívósságát valószínűleg otthonról hozta, legfeljebb hozzátette azt, amit már ő tartott fontosnak: a munkaszeretet, a hivatástudat, a rendszeres tevékenység – mint látjuk – bőven meghozza a maga gyümölcsét.

Szabolcsveresmarton született 1933. október 16-án Oláh István és Illés Eleonóra gyermekeként. Testvérei Edit, Adél és Erzsébet. Felesége, lánykori nevén Kovács Éva, a jó nevű mátészalkai Szatmár Bútorgyárban dolgozott. Házasságukból két gyermek született. Péter élelmiszer-ipari üzemmérnök végzettséget szerzett, ám sorsa más irányba terelte, fontos beosztást tölt be a rendőrség kötelékében. Családos, kislánya, Eszter ötéves. Másik gyermeke Éva, szintén élelmiszeri-pari üzemmérnök, ám mégis a Pannon GSM-nél értékesítési területen kamatoztatja tudását.

A Kossuth Lajos Tudományegyetem Természettudományi Karán szerzett matematika–fizika szakos középiskolai tanári oklevelet. Másfél évig a fehérgyarmati közgazdasági technikumban tanított, majd 1959 decemberétől a mátészalkai Esze Tamás Gimnáziumban állt a katedrára. Valószínűleg nem gondolta, hogy 37 tanévet tud majd maga mögött a megye egyik patinás középiskolájában. Hét osztályt ballagtatott az ott töltött évtizedek alatt.

Oláh úr szeretettel beszélt az alma mater szerepéről. Nem véletlenül említette a saját esetét, hisz negyvenöt éves egyetemi találkozójukra a világ különböző pontjáról érkeztek úgymond haza az öregdiákok. Bármerre is vetette őket a sors, fix pont volt az egyetem valamennyiük életében. Ezt az érzést akarta a későbbi generációk tagjainak is átadni Oláh István.

A tudás mellé morális tartást, hitet, becsületet, tisztességet kell tanítani, különben miután a diákok kirajzanak az intézmény falai közül, legfeljebb a tablókép marad utánuk.

Mindig kötődött a felnőttoktatáshoz is. Két évtizeden keresztül vezette a pénzügyi kiegészítő tagozatot. Az érettségi után ugyanis két év alatt pénzügyi ügyintéző és képesített könyvelő szakmát szerezhettek a diákok. Később a teljes levelező tagozat vezetőjeként felelt a felnőttképzés minőségéért és szervezési feladatainak is jó részét magára vállalta. Nagyon büszke arra, hogy még a levelező tagozat 40 éves érettségi találkozóját is megrendezték 2003 nyarán a mátészalkai gimnáziumban.

Azt hitte, nyugalomba vonul 1996-ban, ám a nagyecsedi református gimnáziumból megkeresték, hogy három hétre a matematika tanárt helyettesítse. Hamar kiderült, hogy számos más tennivaló is akad a számára, ezért egy évre tervezte a nagyecsedi időszakot. Többen is kérték, maradjon, végül is hat éven át igazgatta az intézményt.

Mint mondja, 38 éven át állami gimnáziumban tanított, annak a filozófiai és oktatáspolitikai elveit szokta meg és alkalmazta. Az egyházi gimnáziumban meg kellett ismernie a szokásokat, áhítat, ima, ünnepség a templomban. Bár tősgyökeres református családból származik, a hitélet gyakorlása azért kimaradt az életéből. Az első igazi élménye Nagyecseden az volt, amikor az első ballagás alkalmával dr. Bölcskei Gusztáv püspök úr tartotta az istentiszteletet, Balogh Tihamér esperes úr szavai után neki kellett az ünnepi beszédet mondania. Tömve volt a nagytemplom, Oláh István még soha nem beszélt annyi ember előtt. Bár készült, mint a jó diák a feleletre, mégis a papír nélkül mondott búcsúmondat maradt meg a vendégek emlékezetében: Isten áldása kísérjen benneteket – mondta nem minden meghatottság nélkül az igazgató.

Ugyancsak meg kellett szoknia azt is, hogy a presbitérium hagyta jóvá a helyi tantervet, a pedagógiai programot. Rendszeresen tanácskoztak egyházi vezetőkkel Budapesten. Unatkozni soha nem jutott ideje, szerencsére. A nagyecsedi gimnáziumi évek alatt érte meg a Nemzeti Alaptanterv, a közismert NAT érvénybe lépését.

– Nagyon szép emlékeket őrzök Nagyecsedről – összegzi tapasztalatait Oláh István. – Megtehettem mindazt, amit pedagógusként és vezetőként jónak láttam. Együttműködő partnerekre találtam az egyházi és a világi intézmények irányítói körében. És az a legfontosabb, hogy maguk a diákok szívesen jártuk ebbe az intézménybe. Öt osztályt érettségiztettem és 2003 nyarán már megrendezték az első érettségi találkozót.

Oláh Istvánt nemcsak a szakma, hanem a két város vezetése is megbecsüli. Nyugdíjas éveiben végre hódol szenvedélyének, a horgászatnak. A természet csendje és a család összetartó ereje, valamint az egykori diáktársak, tanítványok barátsága jelenti most élete értelmét.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 16. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)