Mátészalka

Ízes beszédű, magvas gondolatok, bölcs megállapításokat a hétköznapi életben is irodalmi igénnyel megfogalmazó móriczi regényalakok jutottak eszembe mindig, ha vele találkoztam. Íme, itt él közöttünk is egy élő modell! Csakhogy a valóságban Farkas József nem Móricz egyik regényének szereplője, hanem a szatmári táj elkötelezett kutatója, vele együtt élő, és minden megnyilvánulásában a szó nemes értelmében vett lokálpatriótája.

Mátészalkán született 1931. július 8-án, és ahogy ez errefelé nem ritka, ő is azt a nevet kapta, amit apja viselt. Számtalanszor hivatkozik rá, az apja hitelét a tudós ellenőrzés sem vonhatja kétségbe, és ugyanilyen bensőséges a viszony az édesanyjával, Kerékgyártó Ilonával, akinek talán a rendkívüli érzékenységét köszönheti.

Farkas József annak ellenére, hogy ott él ma is, ahol született, igen nagy utat járt be. Köszönhető ez kicsit annak a kornak, amiben él. Nevezhetnénk történelemnek is. Ha Móricznál folytatjuk a képzeletbeli rokonsággal, úgy nem kizárt, hogy kicsit korábbi születéssel lehetett volna ő a „Boldog ember”, aki elmeséli életét az írónak. Így nem lett katona a háborúban, viszont nem is oda ment először tanulni, ahova vágyott. Az apja cipész volt, de fiának más jövőt szánt, így elküldték Debrecenbe, ahol közgazdasági technikumba járt. Az érettségi éve 1949. Micsoda dolgok történtek akkor! A „fényes szellők” ekkor készültek megforgatni a világot. Debrecenben ráadásul még az 1848-49-es események megünneplését is úgy értelmezték, hogy annak folytatása 100 év múlva ugyan, de megérkezett. A csalódás közeli lett, Farkas József nem bölcsészként, hanem a budapesti műszaki egyetemen folytathatta a hivatalos beosztás szerint tanulmányait. A mindenről gondoskodni akaró hatalmat azonban sikerült meggyőzni arról, hogy jobb lesz neki a Kossuth Lajos Tudományegyetemen történelmet tanulni. Ezen az egyetemen nehezen adta meg magát a tanári kar a hivatalos kurzusnak, volt tehát egy diktált és egy hagyományokon, személyes kapcsolatokban élő oktatás, ami annak a generációnak nagy tudásszomjat, hivatástudatot adott útravalóul. A történelem olyan széles, amilyen magának az embernek a múltja, nem csoda, ha azon belül is vannak kedvelt részterületek. Farkas József a néprajzban találta ezt meg. Gunda Béla akkori tanítványára nem elméleti kérdések megoldása várt, hanem egy óriási szellemi hagyaték; egy változó világra utoljára neki nyílott alkalma rápillantani és az utókornak megőrzésre dokumentálni. Az Ecsedi-láp, az azon való élet, az átalakuló szatmári falvak határhasználata, a villamosítás és sorolható még, hogy mi minden kínálta magát számára. Először a megyei könyvtár munkatársa Nyíregyházán. 1956 őszén, majdnem szerkesztő úr lett. Beválasztották a Szabad Szatmár-Bereg című lap szerkesztőbizottságába, a Járási Nemzeti Forradalmi Bizottságba, aminek következménye, hogy 1957-ben már a kocsordi általános iskola magyar szakos tanára. Valójában nem olyan megrázkódtatás ez. A családalapítás, a gyerekek születése valahogy eltereli a tragédiáról a figyelmet. Feleségét, Gyarmati Máriát meghódítja, és ő boldogan követi, bizonyára sejti, hogy nem mindennapi házastársa lett. Két gyermekük született, Ilona, aki szülei humán érdeklődését örökli, ma két kislány, Judit és Zsuzsa édesanyja, és Zsolt, aki a kornak megfelelően céget alapított. A maradandóság igénye nála nem a múzeumot, hanem egy korszerű húsüzemet jelent, ahol jól jön az apa közgazdasági tudása. Neki két fia van, Zsolt és Gergő.

Farkas József 1991-től nyugdíjas, de ezt legfeljebb a hivatalos levelek címzéséből lehet tudni. Ami 1958-tól vele Mátészalkán történt, az egyszemélyes intézménnyé avatta őt. Előbb a szalkai járási könyvtár élén találjuk, majd a Baross László Szakközépiskola tanára 1963-tól. Egy országos vitát indított el a szakoktatás akkori viszonyairól, amiben neves pedagógusok, oktatásszervezők álltak mellé. Ezt az állást egy régi vágy teljesülése miatt hagyta ott. A Szatmári Múzeum 1974. évi megalapítása, anyagainak összegyűjtése, az első kiállítások megnyitói, az itt őrzött szellemi kincs publikálásai teljesítették ki életművét. A Farkas Jóska kocsimúzeumát, szíves vendéglátását sem a szakmabeliek, sem az érdeklődők nem kerülték el. Ő pedig újra és újra bizonyított. Doktorált, könyvet szerkesztett szülővárosának. Felkereste az idős néprajztudós Luby Margitot, aki átadta neki, illetve múzeumának mindazt, amit őseiről, a régi lápi világról összegyűjtött, megmentett és fogadott gyermekeként bocsátotta útjára Farkas Józsefet, hogy jól sáfárkodjon az ősök vagyonával. Sem ő nem csalódna, ha látná, sem mi, akiknek módunk van ismerni őt.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)