Mátészalka

Nagy Sándor, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Temetkezési Vállalat mátészalkai kirendeltségvezetője, egy ősi szakma és a jelentős családi hagyományok méltó követője, folytatója. Pontosan harminc éve dolgozik élete első munkahelyén, amit tulajdonképpen a család adott tovább neki.

1955-ben született Mátészalkán. Az apai, budapesti ág a vasúthoz kötötte, hiszen édesapja, aki korán, 1970-ben meghalt, a Nyugati pályaudvar állomásfőnök-helyettese volt. Édesanyja felmenői pedig mind a szakmában dolgoztak valamilyen formában. A nagybátyja, sőt annak az apja, nagyapja is asztalosként dolgozott, s koporsók készítésével, gyászkocsik kölcsönzésével foglalkozott. Ennek a korszaknak az államosítás vetett véget. A szalkaiak ma is jól ismerik a tisztelet által övezett nagypapa, Buna Lajos nevét, aki még Bécsben tanulta a műbútorasztalos-mesterséget, s Európa számos országába eljutott. Ízig-vérig mester volt, s élen járt az újításokban is: ő már évtizedekkel ezelőtt készített fényképeket temetéseken a kezdetleges gépekkel.

Nagy Sándor Mátészalkán járt általános iskolába, de a középiskolát Budapesten végezte, ott szerzett víz-, gázszerelői szakmát. Hazatérve a mátészalkai Esze Tamás Gimnáziumban érettségizett le, s 1975. február 26-án munkába állt a család mellett. Nem véletlenül ivódott bele a szakma, hiszen a nagyszülőkkel együtt laktak, s gyakran keresték otthon is a nagypapát.

Amikor ő munkába állt, még bejárt dolgozni az édesanyjával együtt, aki a szakma úgymond kereskedelmi részében segített. Abban az időben még lóvontatású kocsikon is szállították a halottakat, és egyre többször kellett vidéki temetéseken közreműködniük. Lassan alakult ez így, hiszen addig jellemzően kalákában temettek. Persze ma is van családi temetés, de az az általános, hogy a komplett szolgáltatást nyújtó vállalathoz fordulnak. Az akkori körzetbe nagyjából hetvenezer ember tartozott, és hétszáz temetés volt évente. A rendszerváltozás idején ezt a területet is elérte a privatizáció, így többen egyéni vállalkozóként kezdtek el temetni, ám ő hűséges maradt az anyavállalathoz.

Mint mondja, a színvonalat tartani kell, és ez egy nagyon kényes terület, a bizalmat nem lehet eljátszani. Folyamatosan fejlesztenek: bővítik a felvezető-szállító kocsikból álló gépjárműparkot, odafigyelnek a drapériára, a hangosításra, a ravatalozó berendezési tárgyaira, a munkatársak ruházatára. Nem véletlen, hogy Mátészalkán nincs konkurenciájuk, hiszen céljuk a kulturált búcsúztatás, és minden részletre figyelnek, nehogy kegyeletsértő legyen.

Őt és a céget is megbecsülik, amit bizonyít, hogy kifejezetten régi munkatársakkal dolgoznak. Olyan is van, aki vele kezdte a szakmát, de gyakori eset, hogy hosszú évekig dolgoznak egy-egy munkatárssal. Szerinte ez egy olyan terület, amitől az emberek alapvetően idegenkednek, de ezt is el kell végezni valakinek, s az sem mindegy hogyan.

Évtizedek óta nem volt panasz rájuk, hiszen munkájuk lényege, hogy egy borzasztóan nehéz helyzetben segítsenek az embereknek, s ezt ők el is várják. Nem ritka, hogy a temetés után bekopognak megköszönni az áldozatos munkát. Nagy Sándor a szakmai fejlődésre is odafigyel. 2000-ben elvégezte a temetkezési szolgáltató OKJ-s képzést, de számos egyéb továbbképzésen, nemzetközi bemutatón, kiállításon vett már részt a környező országokban is.

Büszkén mondja, hogy nincs miért szégyenkeznünk, hiszen a magyar kegyeleti kultúra világszerte elismert, s valóban: egy ízléses, visszafogottan elegáns, bő választékú üzletben fogadják az ügyfeleket Mátészalka központjában. Persze nemcsak erre figyelnek: a helyi, ligetes-dombos sírkert az egyik legszebb a megyében, ahol modern szolgáltatásokat is kínálnak az amerikai jellegű parcelláktól kezdve a kopjafás sírokon át az urnafülkés temetésekig.

1983-ban kötött házasságot Vajda Gyöngyivel, aki a mátészalkai kórházban fogászati asszisztens, és ő végzi a fogászati röntgenfelvételek készítését a város és vonzáskörzete lakosságának. Feleségével együtt meg kellett tapasztalniuk, micsoda tragédia az, amikor egy szülő temeti el gyermekét. Nagylányuk, Viktória éppen csak leérettségizett, s már a továbbtanulásról álmodozott, amikor egy szörnyű autóbalesetben elveszítették őt. Másik szemük fénye, az 1988-ban született Krisztina jelenleg az Esze Tamás Gimnázium tanulója.

Nem véletlenül mondja Nagy Sándor, akinek családjával közös hobbija az országjárás, hogy amennyit csak lehet, a szeretteivel tölt, hiszen oly rövid az élet, és ez a legfontosabb dolog a világon.

Kevés szabad idejét pedig hobbijának, a fotózásnak szenteli. Sírkerteket fényképez, s büszkén mutatja jelentős archívumát, emellett sokat olvas és kertészkedik. Egy olyan szakma jó értelemben véve régi vágású, de modern szemléletű képviselője ő, amit csak szívvel-lélekkel s odaadással lehet csinálni.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 20. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2005.)