Mátészalka

Tanári pályára készült, de az élet másfelé sodorta. A családban Szamosszegről többen is tanultak egyszerre − volt amikor négyen −, így szinte törvényszerű volt, és el is kellett fogadni azt a szülői logikát, hogy olyan középiskolában kell továbbtanulni, melynek elvégzése után a leghamarabb munkahelyhez lehet jutni. Épp abban az időben toboroztak tanulókat az új vízügyi szakközépiskolába, melyet ma már Vasváriként ismerünk, így a családi tanácsnak erre esett a választása.

− Visszaemlékezve a kezdetekre, bizony nem nyerte meg a tetszésemet, de a többiekét sem az első év, hiszen sokkal romantikusabbnak gondoltuk az egészet − mondja Lőrincz Károly. − Ez később megváltozott, de mint mondtam, az elsődleges szempont az volt, hogy innen azonnal munkába állhattunk.

− Az iskoláról még annyit, amint az első kirándulást megtettük a Tiszán, amint megláttuk, hogyan kötik a rőzsefonatokat, hogy mi is dereglyére szállhattunk, egy csapásra megváltozott a véleményünk. Még egy kis adalék ebből az időből. Harmincnégyen érettségiztünk, ma már huszonheten egyetemen, vagy főiskolán szereztünk diplomát. Jól kiválasztották a 300 jelentkezőből azt a harmincnégyet.

− 1966 az az év, amelyet egy életre megjegyeztem, de gondolom, ezzel mások is így vannak. Akkor kezdtem el dolgozni a vízügyi igazgatóság mátészalkai szakmérnökségén. Abban az időben még a motorkerékpár is csak a „kiváltságosoknak” járt. Vonattal és kerékpárral jártam végig az Ecsedi-lápot, a Szamos vidékét. Abban az időben volt rá idő szerencsére, de az elkallódás veszélye is fennállt, mert az idősebbek − tisztelet a kivételnek − nem minden esetben kérdezték meg az embert, mit, miért néztünk meg, vagy mi miért ott épült meg, ahol az megtalálható.

De ebben az időben ismerte meg a nagy vizek − Tisza, Szamos − mellett a kis vizeket is. Hasznát is vette, különösen attól az időtől, amikor munkavezetővé kinevezték. Mindezt 3 év alatt érte el, ugyanis 1969-től már felügyelő és az egész Kraszna-balparti rendszer hozzá tartozott. Nagyon megszerette ezt a tájat és a hetvenes nagy árvíz különös ajándéka, hogy a világot bejárt fotó készítésekor jelen volt. Azt lehet és lehetett látni, hogy három ember küzd egy csónakban az elemekkel.

− Döbbenetesek voltak ezek a napok, hetek. Több, mint huszonöt év távlatából is beleborzong az ember − vallja be Lőrincz Károly.

Érdekes ez a vizes szakma abból a szempontból is, hogy mindenki az árvízvédekezést tartja a munka és siker csúcsának, pedig a belvíz elleni védekezés legalább olyan felkészültséget igényel. A Tisza-Szamos-közben csodálatos ez a munka, mert csak a gravitáció ismeretében lehet eredményesen dolgozni a falu lakosságával együtt. Ez játék a vízzel abban az esetben, ha ismerjük a természetét. 1979-ben a mátészalkai szakmérnökség helyettes vezetője, illetve a védekezési feladatok megszervezése, ellátása is az ő kezében összpontosul úgy, hogy közben tanul a Budapesti Műszaki Egyetemen, melyet végül is nem ott fejezett be − nem rajta múlott −, hanem Debrecenben az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolán szerzett diplomát.

Mire ezzel végzett, már a vizes szakma másik területén találta magát, ez pedig az Ecsedi-láp Kraszna-Balparti Vízgazdálkodási Társulat volt. A kettő között az az óriási különbség, hogy a társulatnál nem a költségvetés pénzét kellett elkölteni, hanem az volt a feladat, hogy az elvégzendő munkához elő kellett teremteni. Hosszú időn át a klasszikus társulati munkát végezték, de egyre gyakrabban kellett vállalkozni is, így szinte belenőttek az új gazdasági életbe, melyet ma már mindenki a bőrén érez. A megye fejlesztési munkái adták az első lehetőségeket, bekapcsolódtak a távközlési hálózat fejlesztésébe és a helyi hálózatok telefoncseréjébe. Ebben a munkában a csúcsot az optikai hálózat építése jelentette.

Ez a jövő technikája, mert az üvegszálas, fényeffektusokat továbbító kábel nem ismer telítettséget, és a hullámok terjedési sebessége sem mai fogalmaink szerint való. A hazai üvegszálas hálózat tíz százalékát az Ecsedi-láp Kraszna-Balparti Vízgazdálkodási Társulat fektette le. Amikor elnyerték a pályázatot, szinte a nevüket sem tudták hibátlanul kimondani. Szerencsére a végzett munka kifogástalan volt, melyről a külföldiek is tudomást szereztek, így a német Siemens cég is. Jelen pillanatban is egy francia céggel dolgoznak együtt Szegeden a DÉLTÁV megrendelésére. Ha a tervek megvalósulnak, Szatmárban is fognak együtt dolgozni a franciákkal.

Hagyjuk a munkát, beszéljünk a családról is − kértem Lőrincz Károlyt. Három gyermekük van, mondja − egy lány és két fiú −,  valamennyien egyetemisták, illetve főiskolások. A műszaki vonzódás kivétel nélkül felfedezhető.

Újra visszatért az a régi családi motívum, amikor egyszerre hárman is tanulnak. Önmagában ez egy csodálatos dolog, de mindehhez az anyagiakon túl a családi összhangot is meg kell teremteni.

Ez a nem kis feladat a feleségemre hárul, amiért tisztelet, hála és köszönet jár − fejezi be a beszélgetést Lőrincz Károly.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 5. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)