Biharnagybajom

Kovács László életében meghatározó szereppel bírt a családi háttér, a gyermekkori emlékek és élmények sokasága. A szülői házban tanulta meg, hogy mindenkit meg kell becsülni, senkit nem szabad megbántani, hisz oly véletlen, ki hová születik.

Egyszerű, szegény családban 1935. augusztus 29-én látta meg a napvilágot Biharnagybajomban harmadik gyermekként. Simonyi Imre József Attila-díjas költő verséből idézve: „Jöttem egészen lentről, úri – negyedik – rendből, eszmém, irányom túlról, mélyről de nem alulról.”

Édesapja, aki több mint egy évtizedet szolgált szerződéses katonaként, egy baleset következtében veszítette el szeme világát, hadirokkant lett és egy kis trafikot vezetett a faluban. Édesanyja a három gyermek felnevelése után óvodai szakácsként vonult nyugdíjba.

Gyermekkorának egyik fontos eseménye volt, hogy rendszeresen felolvasott édesapjának az újságokból, így a világ dolgaiban tájékozott kisdiáknak számított, akit a szülők szűkös anyagi helyzetük ellenére – miként két testvérét is – támogattak a tudás megszerzésének útján.

Iskolai tanulmányait szülőfalujában és Püspökladányban végezte, majd a tanítóképző következett, ahol élményekben gazdag, gondtalan szép diákéveket töltött egy nagyszerű közösségben, kiváló tanárok irányítása alatt. Bár jelessel végzett, a család anyagi helyzete miatt szó sem lehetett továbbtanulásról. 1953-ban Nagyrábén kezdett tanítani, ahol segítőkész, tapasztalt kollégák közé csöppent. Közülük elsősorban Koczóh Sanyi és Borsós Laci bácsitól tanult igen sokat.

Egy év múltával Pernyéspuszta, a nagyrábéi iskola tagiskolája, majd a sorkatonai szolgálat következett. Leszerelése után újra Nagyrábé, aztán két évig a szülőfalu, majd Biharkeresztes került sorra.

1961-ben egy bihari kis faluban, Magyarhomorogon lakást is kapott, így négy tanévet itt töltött a családjával. Közben végzett az Egri Tanárképző Főiskolán, 1966-ban történelem–földrajz szakos diplomát szerzett. A szülőkkel való törődés okán került vissza szülőfalujába, ahol hamarosan igazgatóhelyettessé nevezték ki, 1971-től 1977-ig pedig az igazgatói teendőket látta el.

1977-ben családjával Gyulára költözött. Itt a járási hivatalnál – annak megszűnéséig – főelőadó, tanulmányi felügyelő volt. Nagy hasznát vette annak, hogy a pernyéspusztai tanyasi iskolától indulva az oktatás minden lépcsőfokát végigjárta. 1984 és 1991 között a várossá vált Sarkadon, a városi tanácson az általa megszervezett művelődésügyi-, egészségügyi és sportosztályt vezette.

Kovács László 1991-ben került haza végérvényesen szülőfalujába, ahol az iskola igazgatójává választották. 1997-ben – a polgármester váratlan halála után – rendkívüli választáson került a polgármesteri székbe a háromezer lakosú, egykor szebb napokat is látott bihari településen. 1998-tól alpolgármesterként tevékenykedett, majd a 2002-es választáson a község lakói újra neki szavaztak bizalmat.

Világéletében aktív, közéleti ember volt, valahogy „mindig rátalált” valamilyen közéleti tisztség, valószínűleg azért, mert mindig volt bátorsága mások érdekeinek képviseletére. Változatos és színes életútján a nagy kitüntetések elkerülték – a 80-as Körös-menti árvíz idején „Árvízvédelemért Emlékérmet” kapott és ezüst emlékéremmel ismerte el munkáját a Vöröskereszt is, – ám igazából arra büszke, hogy bármelyik korábbi munkahelyére vetődik, mindenütt örömmel és szeretettel fogadják.

„Nagyon fontos, hogy a tanár – osztja meg velünk Kovács László a sikeres életút titkát – vagy bármilyen más hivatás, szakma művelője, maradjon mindig fogékony az új iránt, állandóan képezze magát. Őrizze meg azt a természetes kíváncsiságot, ami az ember veleszületett tulajdonsága. Tudjon örülni mások sikereinek, tudjon mindenkit megbecsülni, és érezze azt, hogy a krisztusi szeretetet nem nagy tettként kell megélni, hanem naponta meg kell cselekedni.”

Az 1996-tól nyugdíjas polgármester egyedül él, Borbála lánya Gyulán lakik, a vendéglátóiparban dolgozik és két fiúgyermek (a tizenegy és huszonhárom éves unokák) édesanyja. A kisebbik lány, Klára, művészettörténész Budapesten.

Mindig minden érdekelte, így igazi nagy hobbija sosem volt. Szabadidejét általában a közösségi tevékenység kötötte le, s mivel nagyon szereti a könyveket, rengeteget olvasott és olvas ma is. Kovács László elégedett, boldog ember, úgy véli, hogy egyszerű, tisztességes család gyermekeként szép és változatos pályát járt be. Jól ismeri és szereti a tájat, itthon érzi magát a Nagy- és a Kis-Sárréten, amelyet „kisebbik hazájának” tart.

A jövőben szeretné még néhány ténnyel, gondolattal kiegészíteni Biharnagybajom történelmi–néprajzi monográfiáját. Reméli, hogy polgármesterként tud tenni szülőfaluja épüléséért, szépüléséért és mindenekelőtt szeretné megérni unokái boldogulását.

 (Hajdú-Bihari Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)