Báránd

Gyűjtögető, őrzős típus vagyok, de már kezdem elosztogatni a dolgaimat. Én már tudom, hogy semmit nem fogok magammal vinni. – Váradi Zoltánné óvónő a hatvankilencedik évét tapossa. Ötszáz évre visszamenőleg tősgyökeres bárándi. „Olyan gyönyörű életem van. Ehhez bizonyára hozzájárul az, hogy fiatalok között vagyok, soha nem azt érzem, hogy elfáradok a gyerekek között, hanem fordítva. Elmegyek fejfájósan, és mikor hazajövök semmi bajom nincs. Negyvenévesen kezdi el az ember a gyökereit keresni, és kell, hogy legyen valaki, aki segít neki ebben. A szüleimtől kaptam ezt a lelkületet, mi nagycsaládban éltünk, édesapám bejárta Erdélyt, és onnan hozta a tudást, nagyapa mondta a keresztény legendákat, nagymama egy matematikazseni volt. A régiek olyan szerves műveltséggel rendelkeztek, ami még ma is működik. Istenes életük volt. Ezek a gyermeki emlékek mélyen bennem maradtak. Minket nem a média formált, hanem a tapasztalás.”

Váradi Zoltánné, Irénke a püspökladányi óvónőképzőben végezte tanulmányait. Mint mondja, tudósok voltak a tanárai, magas műveltségű, szerény emberek. Ilyen volt Rettegi Annuska néni, aki az ő osztályával kezdte el a mai püspökladányi Karacs Ferenc Múzeum alapjait lerakni. „Nem úgy tanítottak, hogy tömték a tudást a fejünkbe, hanem nyitottságra neveltek bennünket, és arra biztattak minket, hogy életünk végéig tanuljunk. A gyakorlatvezető óvónők is nagy tudásúak voltak.” 1956-ban végzett, és az osztály hét legjobb tanulója között volt.

Végzés után Békés megyébe került, ott élte meg felnőttként az 56-os forradalmat. Aztán a Bárándhoz közeli Tetétlenen kapott állást, ő volt ott az egyedüli képesített óvónő. A konyhát is ő vezette, 40–50 gyerekük volt. Megtanult gazdálkodni és kőkeményen dolgozni. Összesen 17 évet volt távol a szülőfalujától. Fájó szívvel jött haza Bárándra, mert egyébként hűséges típus.

„Hazakerültem, 25 évig bábszínházat csináltam az óvoda mellett, ugyanennyi évig kórusba jártam, most hatodik éve népfőiskolát vezetek. Amikor nyugdíjba mentem, azt kértem az akkori polgármestertől és iskolaigazgatótól, hogy adjanak egy termet nekünk, hogy legyen helyünk. A huszonöt év alatt háromszáz gyerek fordult meg a bábcsoportomban. 2007-ben ünnepséget szerveztünk. Erre az alkalomra Ulveczky Lajosné, az iskola igazgatója felajánlott nekünk egy termet, és egy állandó kiállítást rendeztünk be ott, amin egy évig dolgoztunk, megírtam a bárándi bábtörténetet. Jó lenne egy tájház is a faluban, mert itthon már nem nagyon férek a sok holmitól, és szeretném még életemben a köznek adományozni a sok régi tárgyat, amit összegyűjtöttem.”

Riportalanyom nemcsak országosan elismert bábos szakember, hanem óvodapedagógiai módszere is túljutott Báránd határain. „Amikor megcsapott bennünket a szele, hogy lehet váltani, akkor azonnal váltottam. Ez 1988-ban történt. A gyerekeket beadták az óvodába, és mi visszahordtuk őket a nagyszülőkhöz. Ahol kemence volt, oda sütni mentünk, ahol szőlő volt, oda szüretelni. Ezt a módszert kidolgoztuk minden korosztályra, de a szemléletváltás volt a legfontosabb. Szerencsénk volt, mert olyan óvodavezetőnk volt, mint Rákosiné Ági, aki ezt megértette, és engedte ezt a munkát, de ehhez kellett egy rendszerfordulás is, mert a szakfelügyelet sem értette igazán, hogy mit akarunk mi csinálni. Nagy felkészültséget igényelt ez a munka, hiszen kész repertoárnak kellett a fejemben lenni, mert nem volt vázlatom. Folyamatokban gondolkoztunk. Az volt a legfontosabb, hogy élménye és tapasztalása legyen a gyerekeknek. A fantáziájukat mozgattuk meg, és az iskola által igényelt elvont gondolkodást alapoztuk meg. Soha sem volt fegyelmezési problémám. Egészséges önismeretre és működő társas kapcsolatra neveltük őket. Az első ilyen csoportom tagjai már felnőtt emberek, s még mindig barátok, ha hazajönnek a faluba, akkor öt perc alatt megtalálják egymást. Hat éven keresztül dolgoztuk ki ezt az országos módszert, hetente összeültünk a kollégákkal, hogy mit csináljunk a következő héten. Négy évig nyitott volt az óvoda, és az ország bármely részéből jöhettek hozzánk látogatóba a kollégák. Úgy mentem be a csoportba, hogy igen, én is tévedhetek, és attól kezdve máshogyan néztem a világot. A bárándi betlehemest egy évig gyűjtöttem, most voltunk nemzetközi betlehemes találkozón. Ez nem színpadi produkció, hanem ott a házban születik meg a kisjézus, a gyerekek játéka nyomán. Együtt énekelnek velünk a vendéglátók. Beszélgetünk a gyerekekkel a műhelyben. Meddig maradunk meg magyarnak, hogy mi a felelősségük ebben, és mit kell nekik ehhez hozzátenni. Egymásba kapaszkodunk. Sajnos a házasságom nem sikerült, de hálát adok a jó Istennek, hogy van egy fiam és négy unokám. A fiam, biológus kutató Szegeden. Tanít itthon, és Erdélyben is a Bolyai Egyetemen, beutazta az egész világot, dolgozott is külföldön, de hazajött, mert szereti a hazáját.”

 (Hajdú-Bihari Almanach 6. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2007.)