Báránd

Bárándon születtem 1951 áprilisában. Szüleim Aranyi Etelka és Szm. Kiss Bálint. Apai ágon bárándinak vallom magam. A nevünk előtti jelzés viszont, egy évszázadokkal ezelőtt elpusztult – hajdan Berettyóújfalu melletti – Szentmiklós nevű településre utal, ahonnan – valószínűsíthetően – származunk. Édesanyám sápi születésű volt. Identitásomat, a legtalálóbban, egy Radnóti idézet fejezi ki: „…belőle nőttem én …” Itt vannak a gyökereim, itt teltek gyermekéveim, itt voltam fiatal, s a tanulmányaim végeztével is ide tértem vissza. „Itthon vagyok…” szeretem ezt a falut. Ez az a közösség, melyért sokat vállalok. Itt van az az iskola, ahol immár 30 éve örömmel teszem a dolgomat.

– Mondhatni „beleöregedett” az igazgatói székbe?

– Így is fogalmazhatunk. Valóban készültem erre a – könnyűnek egyáltalán nem mondható – csodálatos, számomra igenis megtisztelő szolgálatra. Elértem, mit pedagógus e pályán elérhet, vallom, pályám csúcsa ez! Munkámat kitűnő kollégák, munkatársak között örömmel és szeretettel végzem. Helyettesem egy racionális gondolkodású matematikus, én érzelmi beállítottságú vagyok. Így egyenesen következik, hogy az iskolát – egymást kiegészítve és erősítve – a legjobb tudásunk szerint vezethetjük.

– Mint önkormányzati képviselőnek is bizalmat szavaztak önnek.

– Két ciklusban is tagja voltam a rendszerváltást követő képviselő-testületnek. Hitem szerint minden időben ki kell használni a lehetőséget, azt, hogy egy iskola igazgatója szemtől-szemben képviselhesse intézménye érdekeit települése legmagasabb fórumain. Elmondanám, hogy Báránd büszke lehet arra – rendszerektől függetlenül –, hogy elöljárósága iskolabarát politikát folytatott mindenkor.

– Mi a legnagyobb probléma a településen?

– A keleti régióban is – mint az országban bárhol – a legtöbb probléma a munkanélküliségre vezethető vissza: a fiatalok, sajnos, nem nálunk telepednek le, nem itt alapítanak családot, nem ide születnek gyermekeik. Munkanélküliség, elöregedés, csökkenő gyereklétszám. A falu elveszítette megtartó erejét! A statisztikai adatok folyamatos csökkenést mutatnak. Iskolánkban az osztálylétszámok ideálisak, viszont magas az egy tanulóra vetített költség, hiszen a fűtés, a világítás nem létszámfüggő.

– Pályázatában megfogalmazta pedagógiai hitvallását is.

– Az általam megálmodott iskola olyan, ahol sikerek érik a gyerekeket, ahová örömmel jönnek a diákok, amelyért tenni is képesek tanulóink. Ez az iskola olyan, ahol a pedagógusok hittel, egymás iránti tiszteletben, toleránsan teszik a „dolgukat” Ez az iskola „szeretet iskola”. Ebben az iskolában ott és azok döntenek, ahol, és akik az adott élethelyzetet a legjobban ismerik. Éppen ezért – az általam megálmodott iskolában – a vezetők el is várják az autonóm közösségek véleményét. A vezetésben résztvevőknek szakterületeiken, az iskolai munka irányításában önálló döntési joguk van. Ez az iskola válaszol a kihívásokra, megfelel a társadalom, a szülők és a fenntartó részéről megfogalmazott elvárásoknak. Ezért ez az iskola képes lesz úgy módosítani oktatási szerkezetén, hogy a tömegoktatás mellett kiemelten kezelje az úgynevezett „elitképzést” is, ahol a legkiválóbb diákok lehetőséget kapnak arra, hogy a legtöbbet hozhassák ki magukból. Vezetői programomat az együtt elért eredményekre építettem, azokra a vitathatatlan értékekre, melyeknek a tantestülettel együtt én is tevékeny részese voltam az elmúlt három évtizedben. Belülről láttam a bárándi iskolát, a múltat és jelent, miközben egy olyan jövőben gondolkodom, mely e biztos alapból építkezik, mely megőriz mindent, ami jó volt, de a jobbítás szándékával változtat is. Ebben az iskolában tisztelik az embert, felnőttet-gyermeket egyaránt, itt természetes mindenki számára az, hogy a jogok és kötelességek együtt járnak. A pedagógusok – az általam megálmodott iskolában – hiszik, hogy személyes példamutatásuk nyomán magyarságukra büszke felnőttekké válnak tanulóik.

– Tudtommal értékes hobbija is van.

– Történelem szakos tanárként mély érzelemmel kötődöm a múlthoz, mi több a szakmám egyben hobbim is. Évtizedek óta – szenvedélyes gyűjtőként – kialakítottam egy kis néprajzi múzeumot, mit régi falusi eszközökkel rendeztem be (megkülönböztetett szeretettel gyűjtöm a feliratos, hímzett konyhai falvédőket).

– Közéleti tevékenysége mellett, kérem, mutassa be a családját is!

– Férjem, Ulveczki Lajos, vállalkozó. Két gyermekünk van: Csaba, ő az idősebb, és Szilvia. Mindketten diplomás emberek. A fiunk tájvédő geográfus, aki imádja Erdélyt, nagy túrázó. Lányunk, nem csak végzett, de született óvónő. Férjezett, Józsán él és dolgozik. A családom egyben az én biztonságom. Az otthon, a szülői ház szeretete, az indíttatás mindenkor meghatározta életemet, viselkedésemet. Ilyen szellemben nevelkedtek gyermekeink, de ezzel a szeretettel vesszük körül a velünk élő, sok éve özvegy, idős édesapámat is.

 (Hajdú-Bihari Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)