Debrecen

Amikor gimnazistaként nap mint nap megcsodálta Debrecenben a Megyeháza patinás épületét, a Csokonai-gimnáziumba járó fiatal diáklány még nem gondolt arra, hogy egykor ott lesz a dolgozószobája: Gyula Ferencné 2002-től a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés alelnöke.

Hosszú út vezetett az alelnöki székig: évtizedeken keresztül a pedagógusi-szakmai munka jelentette számára a mindennapokat, mígnem egy elmaradt igazgatói kinevezés rádöbbentette: sokszor nem a szakmai eredmény, a tudás, az elhivatottság a fontos, hanem az, hogy „kit akar a politika”.

Az erdészetben dolgozó édesapa és az otthoni munkákat ellátó édesanya négy gyermeket nevelt a Debrecen melletti Bánkon: az 1949-ben született Ilona onnan járt iskolába, szerzett érettségit a Csokonai-gimnáziumban, majd magyar–történelem szakos középiskolai tanári oklevelet az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetemen.

Ezerkilencszázhetvenkettőben házasságot kötött Gyula Ferenc testnevelés szakos középiskolai tanárral, és követve férjét Berettyóújfaluba költözött, ahol azóta is él. Előbb Biharkeresztesen, majd Berettyóújfaluban szakmunkásokat tanított, később a Bessenyei György Szakközépiskola pedagógiai szakág vezetője és igazgatóhelyettese lett.

Büszkén vallja, hogy ma már minden Berettyóújfaluhoz köti. Ott született két – azóta Budapestre költözött – fia, az ugyancsak középiskolai tanárként dolgozó Feri és a dietetikus Zoltán, de odakötik a munka, a barátok és a tanítványok: „vagy tanítottuk, vagy tanítjuk őket, vagy már a tanítványok gyerekei járnak hozzánk”.

Közben bekapcsolódott a város kulturális életébe, szervezője és zsűri tagja volt a Bihari vers- és prózamondó versenynek, amely megyeszerte, sőt országosan is ismertté tette a nevét. Ma is büszke rá, hogy a pezsgő kulturális életbe már akkor bekapcsolta a határon túl élő magyar fiatalokat, „amikor az még nem volt divat”.

– Nem a tankönyvben leírtakat kell megtanítani, hanem a világot kell megismertetni a diákokkal – vallja a tanítás mellett a nevelésre is mindig sokat adó pedagógus, aki szerint „egy a fontos, a gyerek”. Az sem riasztotta vissza „az egyén boldogulásához vezető út” keresésében, amikor konfliktusa támadt a közösségért vállalt munka miatt.

– Meggyőződésem volt, hogy a gyerekeket a közösségi munkába nem lehet kényszeríteni, ezért kezdeményeztem, hogy tegyük azt önkéntessé: ha valaki nem az iskolában, hanem otthon, a lakóhelyén szeretne munkát végezni, hát tehesse – emlékszik vissza a küzdelmes időkre. Jöttek a sikerek, az országos eredmények és az elismerések is: a Kiváló nevelőmunkáért díj az első hivatalos megbecsülést jelentette.

Gyula Ferencné ekkor még nem politizált, nem gondolt politikai pályára sem, de 1989–90-ben eljárt a reformkörök találkozóira. „Tetszett” – emlékezik az ott hallottakra, s ezerkilencszázkilencvenben már alapító tagként lépett be a Magyar Szocialista Pártba. Ettől kezdve a mozgalmi élet meghatározó személyiségévé vált: 1992-ben már a párt Hajdú-Bihar megyei elnökségének tagja, 1994-től 1998-ig pedig ő a megyei pártelnök.

– Igyekeztem a humánum oldaláról olyan pártépítést csinálni, ahol az együvé tartozás a meghatározó, ahol kizárják az intrikákat, ahol nem karriert építünk, hanem közösséget erősítünk – foglalja össze elnöki törekvéseit.

Ma is úgy ítéli meg, hogy sikerült megvalósítania elképzeléseit. – Akkor nyugalom, kiszámíthatóság volt a pártban, az egymás iránti tisztelet dominált, s azóta sem sikerült olyanfajta konszolidált időszakot teremteni – vélekedik.

Szűkebb hazájában is szép sikereket ért el: az ezerkilencszázkilencvennyolcas önkormányzati választáson egyéni körzetben a legnagyobb arányban nyert, 2002-ben pedig polgármester-jelöltként elnyerte a választópolgárok közel felének támogatását, ami „szép teljesítmény egy 1990 óta jobboldali városban”.

Ekkortól tölti be a megyei közgyűlés alelnöki posztját. Az oktatás és kultúra ismerős és kedvelt terült volt számára, de a szociális szféra és az egészségügy már nem. Ezért kezdte munkáját azzal, hogy végigjárta az összes megyei szociális intézményt és megdöbbentette, amit tapasztalt.

– Erőmön felül is mindent megteszek azért, hogy a ciklus végére nagy fordulat, minőségi változás történjen a szociális intézményekben és a gyermekvédelmi törvény végrehajtásában is. Utóbbira jó példa az elsőként éppen Berettyóújfaluban átadott lakóotthon, előbbire pedig a hajdúszoboszlói szociális intézmény tervezett teljes rekonstrukciója, illetve új építése Komádiban.

Szépreményű álma, hogy egyszer megyei viseletbe öltözött, több nyelven beszélő fiatalok kalauzolják majd az érdeklődő látogatókat a múzeumokban, de sokak szerint „átütő sikert visz véghez”, ha irányításával megoldódik a megyei könyvtár és levéltár méltó elhelyezése.

 (Hajdú-Bihari Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)