Bükkábrány

Az autóval átutazó is észrevehet mindig változást a földrajzilag központi helyen épült Bükkábrányban. A községet Miskolc felől közelítve meg már a fejlődő bányaüzem bejáratától látni a község központjáig kiépített kerékpárutat, a Teletank Kft. üzemanyagtöltő állomását, balra a temető és az átalakított ravatalozó előtti kapukat, aszfaltozott autóparkolót, az örökzöldekkel beültetett központi parkot, a köztéri alkotásokat, az út menti facsemetéket, az átalakított községházát, mellette a hasonló stílusban épített egészségházat, s mielőtt a községet elhagynánk, jobb kéz felől szembe tűnik egy kisvároshoz is méltó sporttelep. Negyedik éve jelenik meg havonta az Önkormányzat lapja, az Ábrányi Krónika, és mint annak szerkesztője „nem átutazó vagyok itt…”, hanem gyakori vendég. Összehasonlíthatatlanul megváltozott a község arculata. Minden tavasszal meglep az aszfaltos járda mellett virágzó vérszilvafasor a Sályi úton, a hagyományos lámpatesteknek már nyoma sincs, ám a villany-, s a kiépített telefonhálózat póznáin ott látható a kábel tv vezetéke, s a kerítéseken sárgállanak a gázbekötés távolságát jelző táblácskák. A régi épületeket felújították, a faluközpontban áll az impozáns községháza, az újonnan avatott rendőrőrs, és a minden igényt kielégítő modern egészségház. Mindezek fényét szobrokkal díszített virágos, gondozott parkok emelik. Teljesen újnak tűnik az emeletráépítéssel átalakított, így hat tanteremmel bővített iskola, és akár egy város igényét is kielégítő, rekordidő alatt, összesen 170 millió forintos költséggel most átadott, az iskolához zárt folyosóval csatlakozó tornaterem.

– Nem kis munka és erőpróba lehetett? – kérdem, s Dudás Sándor mosolyog.

– Jobban szeretnék beszélni a még szükségszerűen elvégzendőkről, mint például a csapadékvíz-, szennyvízelvezető rendszer kiépítéséről, tisztításáról, az iskolai konyha és ebédlő, az óvodai épület kialakításáról, hogy csak a legnagyobbakat említsem.

– Régóta él Bükkábrányban?

– Igen, itt születtem Alsóábrányban, ezerkilencszáznegyvenegyben, és majdnem négy év kivételével állandó lakosként itt lakom. Szüleim – nekem nagyszerű, általában viszont úgy szokták mondani – „egyszerű emberek” voltak, kiket gyerekkoruk óta mindenki ismert, és nem csak a faluban, s akiknek – azon túl, hogy életet adtak öcsémnek és nekem – sok mindent köszönhetek. Többek között azt, hogy semmire sem akartak erőltetni, ellenben elvárták tőlem a kötelességtudatot és az emberek szeretetét. Persze, ha jól belegondolok, mégiscsak „saját képmásukra akartak formálni” születésemtől halálukig.

– Az „alig négy évet” hol töltötte?

– Messzebbről kell kezdenem. Az általános iskola, majd a gimnázium elvégzése után az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem. A kéthetes felvételi vizsgán megfeleltem, ám „helyszűke” miatt nem vettek fel, így lett belőlem finommechanikai műszerész. Majdnem tíz évet dolgoztam az iparban. Ezerkilencszázhetvenkettőben „pártoltam át” a közigazgatáshoz. Négyes községben a tanácsnál voltam igazgatási főelőadó, majd kirendeltségvezető. Azaz mindenes. Ez volt életem legnehezebb, ám legszebb közigazgatási iskolája. Ott tanultam meg, hogy amit csinálunk, cselekszünk, az nem csupán szakmai munka, hanem hivatás. Beosztásunk nem asztallal és székkel, hanem hivatástudattal kell, hogy párosuljon. Nem hatalom, hanem szolgálat a miénk. Én voltam ott mozigépész, „Röpülj pává”-s énekkari tag, fényképeztem halott édesanyát, hogy külföldön élő fiának elküldhessük a felvételt, négy település alsó tagozatos iskolásainak rajzszakkört vezettem a kultúrházban, szóval: ez volt életiskolám is. Szülőfalumra gondolva egy Ady verssor jut eszembe:…„innen jöttem, és ide térek”… Ugyanis én is hazatértem huszonhat évvel ezelőtt. A tanácshoz. S itt választottak meg tanácselnöknek ezerkilencszáznyolcvannégyben, s azóta vagyok tanácselnök, majd polgármester, s rohant el tizennyolc év, munkával, gonddal és örömmel. S hogy el tudtam látni hivatásomat, „köszönhetem” a bizalmat szavazó választóknak és természetesen a hátteret biztosító családnak, hisz amit odahaza én – időhiány miatt – nem tudtam elvégezni, azt megtette feleségem, lányunk s fiunk.

– Sok szabadidővel rendelkezik?

– Dicsekvésre nincs okom, ám kell, hogy legyen alkalmam másnak apró-cseprőnek tűnő dolgokkal foglalkoznom. Ami regenerál, feltölt, semlegesíti a mindennapi gyötrelmeket. Jobbítja a lelket.

Mivel tudom, több antológiában szerepel, hely- és irodalomtörténeti írásművek szerzője, két önálló verseskötete már megjelent, s úgy hallottam, előkészületben van a harmadik, rákérdezek:

– Vers és prózaírásra, festésre-rajzolásra, szobrászkodásra gondol?

– Igen, ezekre. Ezek hasznára, amiben olykor-olykor kételkedem. De megnyugszom, amikor egy-egy „alkotásban” örömömet lelem. Akkor pedig szavam sem lehet, ha másoknak is segít elviselni, vagy jobbá tenni az életet.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)