Debrecen

Lassan tizenegy éve már, hogy dr. Fekete Imre a kisvárdai kórház igazgatója nyugdíjba vonult és elköltözött Debrecenbe. Az évek hosszú során szinte semmit nem változott. Talán a dús, fekete szemöldökbe vegyül egyre több ősz szál, a fehér hajból is mintha kevesebb lenne. A kedélye, a mosolya viszont a régi! Pillanatok alatt képes anekdotázni, a múlt eseményeiben kutakodni és a maga ízes módján, mesélni. Mi tagadás, az eddig lepergetett majdnem hetvenegy esztendőből van is mit felidézni.

1930. szeptember 4-én, egy lány és két fiú után született Hejőcsabán, ő volt a kicsi. A vasútnál szinte „mindenes” papa akkor hagyta itt őket örökre, amikor ő négyéves volt. Az özvegyi nyugdíj mellett a mama alkalmi munkából teremtette elő a legszükségesebbeket gyermekei számára. A hat elemi után, ma úgy mondanánk, tehetségkutatás révén felvették a gimnáziumba, ösztöndíjat kapott. Talán az ott tanító minorita papoknak is köszönhető, hogy magas szintű oktatásban részesült, kitűnő tanuló volt. A nagyszerű osztályt Koós János osztályfőnök fogta össze, és érettségi után felolvasta, ki hol tanuljon tovább.

– Nekem az orvosi egyetem volt „előírva”, hiába tiltakoztam, hogy a bátyáim révén már jó állásom van a vasútnál!

Felvételi, ösztöndíj, kollégium, sikeres vizsgák. Unokái meg is jegyezték: „Micsoda dolog az, papa, hogy még egy utóvizsgád sem volt?” A hatodik évben következett a szakmai gyakorlat Sátoraljaújhelyen. A kitűnő felkészültséggel rendelkező kollégáktól rengeteget tanult, így a záróvizsgán már Fornet professzor úr sem sokat akadékoskodott.

Az első munkahely a női klinika Debrecenben, majd hamarosan letette a szakvizsgát. Közben 1961-ben oltár elé vezette Barna Anikó gyógyszerészasszisztenst, aki a mai napig hű társa. Attila 1962. december 18-án született a Karl Marx Stadt (régi-mai nevén Chemnitz) melletti Schlemában.

– Éppen szenteste vittük haza kórházból, gyönyörű karácsony volt!

Dr. Fekete Imre ugyanis 1962–63-ban az NDK-ban dolgozott, mint oberarzt, azaz főorvos. Aztán újra a klinika, ahol osztályvezető tanársegéd. Majd egy lehetőség 1966-ban, osztályvezetői állást hirdettek Kisvárdán. Egy kis helyettesítéssel belekóstolt a kisváros világába, majd szeptember 15-én ki is nevezték, 36 évesen a 70 ágyas szülészeti-nőgyógyászati osztály főorvosa és egyben a kisvárdai kórház igazgatója lett. Ez a korszak még a „hőskorhoz”, a régi kisvárdai kórházhoz kötődött, erről a korról meséli:

– Egyszer egy robbanás sérültjeinek ellátásához lovas kocsival hoztuk át az altatógépet a szülészetről, hogy Kondray Gerő bácsi elvégezhesse a bonyolult operációkat, én segítettem neki az altatással. Végül mind a hatan megmaradtak.

Az új kórház egy új fejezet az életében! Ez mindenekelőtt sok munkát, gyakran éjjel-nappali szolgálatot jelentett, „ugrásra készen” kellett élnie.

– Egy új kórházat kezdtünk felépíteni és az 1890-es években létesített ispotályból az akkori idők legmodernebb kórháza szolgálta a környék több mint százezer lakosát.

Orvosai nyelveket tanultak, megszervezték a tudományos üléseket, ahol a különböző szakcsoportok (sebész, fogorvos, nőgyógyász, belgyógyász) adtak számot tudásukról. Mindeközben a közéletből is kivette részét: tanácstag, Vöröskereszt-elnök, a TIT aktív tagja, az általános és középiskolások számára egészségügyi felvilágosító előadásokat szerveztek, még a pedagógusokat is „tovább képezték”. Esetenként meg kellett küzdenie idősebb kollégái régi szemléletével is, ennek ellenére sikerült a kórházba igen fiatal, ambiciózus, mindenre fogékony új vezetőket kinevezni. Szerencsére a szakképzett ápolószemélyzet is rendelkezésre állt. A célok eléréséhez mindig megtalálta a megfelelő utat:

– Pártonkívüliként jóba voltam én a párttal is, meg az egyházzal is!

Kevés szabad idejében megírta a kórház történetét, a múlt század végi egészségügy történetét a járás és a város szempontjából. Számos társadalmi és egészségügyi kitüntetésben részesült, megkapta a Pro Urbe elismerést is. Hogy ennyi feladatnak megfelelhetett, ebben óriási szerepe volt feleségének, a negyven éve tartó házasságban ő volt az összetartó erő, a megértő, a szervező, az otthonteremtő!

Egy negyedszázadot töltött Kisvárdán. Amikor 1990 októberében nyugdíjba vonult, a zsúfolásig megtelt tanácsteremben szűnni nem akaró taps kísérte a búcsúzó igazgatót. A városból ugyanolyan csendben távozott, ahogy odaérkezett annak idején. Persze munka nélkül nem tudott meglenni, néhány évet még dolgozott a Kenézy-kórház onkológiai szakrendelésén, nyugdíjasként. Az igazgató úr nagyon büszke fiára, Attilára, (ő baleseti sebész – kézsebész – plasztikai sebész szakvizsgákkal a tarsolyában Budapesten a Péterfy Sándor utcai kórházban praktizál) és a négy fiúunokára: a tizenkét és tízévesre és a féléves ikrekre.

Jut azért idő a hobbira is, a minikönyvgyűjteményre és az egyetemre néző lakás díszeit jelentő söröskupa-gyűjteményre.

 (Hajdú-Bihari Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)