Püspökladány

Győrfi Lajos szobrászművész a karcagi tanyavilágban nőtt fel, pusztai csikós fiaként, ott, ahol darvak tollászkodnak, s ha fölfelé néznek, hosszú csőrükkel elérik a Napot. Ott csodálta meg az akkori ménest, amint nekiiramlik a végtelennek. Talán ezek az emlékek hagytak benne olyan nyomot, hogy ha álmából fölkeltenék is, tudna lovat mintázni.

– A kun ember, de általában a magyar ember életében megkülönböztetett helye van a lónak. Lóháton győzhetett ellenségei fölött vagy menekülhetett. A ló volt az állatvilágból az egyik leghűségesebb segítője a földdel folytatott kenyérteremtő küzdelmében is.

Ilyen közegben nőtt fel, s úgy gondolja hálátlan lenne, ha nem mintázná meg a lovat, hol játszadozó csikó korában (Játszó csikók Hortobágy ’90), hol álombéli jelenésként, amint kun harcossal hátán repül a táj fölött (Kun-emlékmű Kunhegyes 1988) vagy Püspökladány főterén, ahol vesztett forradalmunk után mégis méltósággal ül a huszár gyönyörű lován. (Huszár emlékmű 1998). Legutóbb Szent Istvánt ültette lóra Kiss Jenő Ferenc művésztársával Makó főterén (2000). De térjünk vissza pályafutásához. A Budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola díszítő-szobrász szakán érettségizett 1978-ban. A Képzőművészeti Főiskolát 1985-ben fejezte be, ahol Borsos Miklós volt a mestere. Budapest megadta a tehetségéhez méltó tudást, valamint élete párját, akivel házasságot kötvén visszatért ősei földjére. Püspökladányban leltek otthonra. Idézzük erről Borsos Miklóst: „Győrfi vidéki letelepedése, mely dicséri nemcsak őt, hanem a város kulturális vezetőségét, nyereség és szép példa. …Győrfi Lajos tanítványom volt és a szép eredményei azt mutatják, hogy marad is, abban a szép és nemes értelemben, ami egy fiatal tehetséget a mester szelleméhez köti. Győrfit nem kellett semmire sem tanítanom a szó iskolás, akadémikus értelmében.”

1990-től kezdve avatják világháborús emlékműveit, melyek sorából a Földesen, Püspökladányban és a Biharnagybajomban felállított „Pro Patria” emlékműveket emeli ki. Kisújszálláson testvérével, Győrfi Sándorral közös alkotásuk áll. 1995-ben választott városának főterén adják át Darvak című díszkútját. Köztéri szobrásznak vallja magát, bár sok érmet és kisplasztikát is készít.

A millecentenáriumra mintázta meg Királyok sorozatát, mely a Hilton szálló elnöki lakosztályát díszíti. Győrfi Lajos ebben az évben töltötte be 41. életévét, és közel nyolcvan köztéri alkotása áll Magyarországon, Amerikában, Hollandiában. Munkásságát több díjjal is jutalmazták, hiszen birtokában van a Hajdú-Bihar Megyei Őszi Tárlat nívódíja (1986), Holló László-díj (1989), a XV. Debreceni Országos Nyári Tárlat kiemelt díja (1998), a Kölcsey Ferenc-díj (2000), valamint Pro Urbe díjat kapott 1994-ben Püspökladányban, és ebben az évben a város díszpolgára lett. Eddig több mint ötven egyéni kiállítása volt, részt vett számos országos tárlaton.

Nagy munkabírás jellemzi, a munka szeretete a vérében van. Pendelyes korában édesapja pici vasvillát csináltatott neki, azzal hányta a töreket. Lám, a családi környezet, a szeretet, a falusi élet mi mindent adhat egy gyermeknek.

– A falusi, különösen a tanyasi gyerek hallatlan nagy előnyben van a városban élőkkel szemben. Nemcsak azért, mert sokszorosan gazdagabb szín- és formavilágban él, de azért is, mert bármikor lehajolhat a földért, a sárért, és próbálkozhat az őt körülvevő világ jelenségeinek megformálásával. Ha van némi formaérzéke, kézügyessége sikerélményhez juthat. Jó tanítómnak köszönhetően elmélyült bennem a szándék a térbeli megjelenítés utáni hajlam, majd mikor Michelangelo-képeket mutatott nekem ezek meghatározhatatlan töltésű, de igen erős szellemi izgalmat váltottak ki belőlem – mondja a művész.

A reneszánsz kor egyébként is nagy hatással lehetett rá, hiszen olyan bronz lovasokat, történelmi nagyjainkat megformáló szobrokat készít, mint annak idején Donatello. Ratkó József költő írta egyszer egy kiállításának meghívójában: „Remélem, jön idő a világ keleti felén is, amikor az ember magára eszmél, elcsapja a társadalmi téveszméket, s mindent, önmagát is, úgy fog fel és ért, ahogyan van, ahogy kell. Hogy ez mielőbb megtörténhessék velünk, van szükségünk olyan művészekre, mint Győrfi Lajos, aki …megerősíttetett abban a hitében, hogy szép az ember, erős és tiszta, «hogy van még remény emberi fajunkban». Ezért nem torzít, ezért épek, méltóságosak, emberarcúak, és -lelkűek szobrai.”

A millennium évében Győrfi szinte megkétszerezte erejét. Nemcsak a nagy városok, de a kis falvak is emléket akartak állítani magyarságunk ezer évének. Szívesen keresik meg településvezetők, mert tudják, hogy mindig több vázlatból választhatnak, tudják, hogy a szobor, amit megrendelnek hozzájuk méltó, szeretnivaló lesz. Újra csak Ratkót idézem: „Győrfi Lajos kedvem szerinti ember, kedvem szerinti művész, aki «használni akar, nem tündökölni», s úgy tartja ő is, ahogyan én: a művészet szolgálat, szolgálata annak a közösségnek, amelyből az ember való.”

 (Hajdú-Bihari Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)