Püspökladány

A Karacs Ferenc térképkészítő nevét viselő püspökladányi középiskola nyugalmazott igazgatója nem alföldi ember. 1935-ben Sátoraljaújhelyen született. Számára az a „természetes vidék”: Tokaj-hegyalja hegyei és völgyei, ahol a történelmi hagyomány benne van a mindennapokban, ahova gyermekkori emlékei kötik, ahol a szülei nyugszanak, és ahova ma is „hazajár”.

– Hogyan került mégis az Alföldre?

– 1957-ben végeztem a debreceni egyetem bölcsészkarán. Elég zűrös idők voltak, a hivatalos álláskínálat nem volt túl nagy, és nem is igen törődtek a végzősök elhelyezkedésével. A feleségem – (akkor menyasszonyom, együtt végeztünk) – vámospércsi, ő debreceni diák volt, tehát ez a vidék volt az otthona. A berettyóújfalui gimnázium két magyar szakos állást hirdetett lakással – oda pályáztunk, és el is nyertük mindkettőt.

– Milyen volt akkor a berettyóújfalui gimnázium?

– Aránylag fiatal. 1946-ban alakult, az 50-es évek végén rohamos fejlődésnek indult. Tíz évet töltöttünk ott, pedig eredetileg csak 2–3 évre gondoltunk. Ott születtek a gyermekeink, Ibolya és Anna. Ott ismerkedtünk meg a tanári pálya örömeivel és buktatóival: sok jó barátra találtunk a kollégák között. Többnyire fiatalok voltunk tele ambícióval és ideákkal.

– Hogyan került Püspökladányba?

– 1967-ben kértek föl az itteni gimnázium vezetésére. (Hol volt még akkor a pályázati rendszer!)

– Milyen volt akkor a ladányi gimnázium?

– Ez is fiatal, 1954-ben indultak az első évfolyamok. 1967-ben, amikor a feleségemmel átjöttünk egy kis döntés előtti „terepszemlére”, egy szép új épület fogadott bennünket nagy udvarral. Akkor még megvoltak a régi strandfürdő gyönyörű hársfái – oázis egy alföldi „nagyfaluban”.

– Milyen tantestületet talált itt?

– Jellegzetesen különbözött az újfaluitól, bár ez sem tűnt fel azonnal. Nagyon érzékenyen reagált a diákok szociális körülményeire, hajlamaira, törekvéseire, magatartására vagy a szülők véleményére. Úgy is mondhatjuk, hogy többet számított a nevelés, mint a szűkebb értelemben vett oktatás. Nyilván tovább éltek az óvónőképzős előzmények, mert hiszen ez a középiskola 1951-ben annak indult.

– Pályájának mely szakaszát tekinti a legdinamikusabbnak?

– Mindig a kezdet a legérdekesebb. Igazgatónak lenni azt jelenti, hogy az iskolai nevelés egészét kell áttekinteni és valahogy irányítani. Tanárként erre nem volt erős indíttatásom. Most az kezdett érdekelni, hogy mi az iskolai munka eredményességének a titka: mit kell tenni, hogy jobbak legyünk. Megértettem, hogy az érdeklődés felkeltése (motiváció), a tanulói aktivitás és a differenciált foglalkozás problémaköre kiemelhető a véget nem érő feladatsorból. Tájékozódni kezdtem az országban folyó didaktikai kísérletekről, s eljutottam az Akadémia pszichológiai intézetéhez, személy szerint Lénárd Ferenc professzorhoz, akit egyébként már régebbről ismertem. Nekik volt egy igen tanulságos iskolakísérletük Budán – abból nagyon sokat tanultunk. A tanulóközösségek behatóbb megismerését tette lehetővé a KLTE-n folyó kutatás, ugyanitt tanulságos vizsgálatok folytak a feladatrendszerek alkalmazásának problémáiról. Bekapcsolódtunk tehát. Aztán elkezdtük a kísérleti etikaoktatást az Akadémia szociológiai intézete egyik munkatárának irányításával. Mindez a 70-es években folyt, ezek voltak a legtanulságosabb, legdinamikusabb évek.

– Ekkor kezdődött a „reformkorszak” a magyar közoktatásban.

– Talán igen. Voltak tévutak (például az 5+1-es oktatás), de voltak valóságos eredmények is (fakultatív oktatás, speciális osztályok, stb.)

– Mit lehetett ezekből hasznosítani pl. a ladányi középiskolában?

– Sok mindent, csak nem volt szabad megfeledkezni arról, hogy az iskola, a közoktatás mint nagy rendszer nem tudja elviselni a folytonos változtatásokat. A 80-as években már annyi volt a kísérlet, innováció, hogy az egész átláthatatlanná, öncélúvá vált. Ezért jelent meg egy új jelszó: „Csak reformot ne!”. Mert a szerkezeti, formai, felülről elrendelt változások sokszor csak trükkök, tüneti kezelések a valódi terápia helyett.

 – Ön 1995-ben fejezte be aktív pályafutását. Azóta is végez azonban munkát: közoktatási szakértő, szaktanácsadó, óraadó az iskolában, aktív tagja a Karácsony Sándor Neveléstörténeti Egyesületnek, az Új Pedagógiai Szemle szerkesztőbizottságának. Miért csinálja?

– Mert szeretek az iskolába jönni, jól érzem magam itt és a pedagógiai közéletben. Ez volt az életem, a hivatásom. Megbecsültek érte: megkaptam a Maróthi-díjat, a Csenki Imre Néptanítói Díjat, a Pro Urbe, a Kiváló Pedagógus kitüntetést és a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. Értékelték a munkámat. A kollégák, a szülők elismerése természetesen ennél is többet, a legeslegtöbbet jelentette számomra. Én nagyra tartom a pedagógus munkáját, s remélem, egyszer a társadalmi megbecsülés is méltó helyre emeli.

 (Hajdú-Bihari Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)