Püspökladány

Hogyan lesz egy dunántúli lányból gimnáziumi igazgató az Alföldön? Erről szól e rövid történet, melyet Lengyelné Tóth Mária magyar–latin szakos középiskolai tanár mond el olyan szemléletesen, hogy szinte életre kelnek a szereplők, és megelevenedik a táj is.

– Piliscsabán nevelkedtem. Édesapámat a háború után szlovákiai magyarként telepítették oda. Ott ismerkedett meg édesanyámmal, és lett nagy örömükre két leányuk: a nővérem és én. Édesapám valamikor a losonci gimnáziumban érettségizett, ahol francia és latin nyelvet tanult. A mi családunkban rendkívül nagy respektje volt a klasszikus humán műveltségnek. Felvettek az esztergomi gimnáziumba, ahol Mata Anna tanárnő latin csoportot szervezett. Apu szavára emlékezve, (a latin kultúra olyan érték, amit, ha módom van megtanulni, azt ne szalasszam el) természetes volt, hogy a latin csoportba jelentkeztem.

A nővérem ekkor már a debreceni egyetem magyar–orosz szakos hallgatója volt, ahol az ókori irodalomból vizsgáztató tanára, Tegyey Imre, egyszer tréfából megkérdezte, hogy nincs-e egy húga, és nem akar-e magyar–latin szakra jelentkezni. Tanár úr kérdésén elgondolkodtam, és felkészültem a felvételire. Nekem, aki hegyvidéken nőttem fel először nagyon furcsa volt ez a hatalmas pusztaság. Egyre viszont határozottan emlékszem, hogy amikor megláttam a debreceni egyetemet, a Nagyerdőt, azt gondoltam, csakis ide akarok járni. Az első hetek, hónapok nem voltak könnyűek Debrecenben, hiszen én addig soha nem voltam távol a szüleimtől. Elsősként latinból tudományos diákköri dolgozatot írtam, de mivel nem tudok könyvekkel körülbástyázva élni, nem lettem komoly klasszika-filológus.

Amikor ötödéves voltam az egyetemen Tegyey tanár úr újra „beleszólt” az életembe. A nyári szünetben kaptam tőle egy levelet, melyben arról írt, hogy a püspökladányi gimnáziumi igazgató magyar–latin szakos tanárt keres sürgősen. Édesapám okosan és bölcsen kifejtette nekem, hogy miért lenne jó, ha elvállalnám ezt az állást.

Azonnal megértettem, hogy szüleimnek – bár soha nem mondták – nagy erőfeszítést jelent két lányt taníttatni. Azt is látta, hogy ez az állás nekem a jövőt jelenti. Eljöttem hát Püspökladányba, végigsétáltam a széles, tágas főutcán, ami ugyanolyan élményt nyújtott, mint annak idején a debreceni egyetem előtti tér.

Örültek nekem itt. Nyirkos Tibor igazgató úr írt a dékánnak egy levelet, amelyben kérte, adjon engedélyt, hogy itt taníthassak. Hozzájárultak ehhez, de úgy hogy nappali hallgatóként köteles vagyok minden előírt kötelezettségemet elvégezni, és az itteni tevékenységemet tanítási gyakorlatként fogadták el. Hat éven keresztül jártam ki Debrecenből.

Majd mikor férjemmel összeházasodtunk – aki az agráregyetemen végzett, és itt kapott munkát és egy 2×3-as szobát üresen –, kiköltöztünk Püspökladányba. Egy idő után társasházi lakást vásároltunk. Itt születtek a gyermekeink: Zoltán és Nóra. Ez eldöntötte, hogy letelepedünk ebben az alföldi kisvárosban. A rendszerváltozás az én életemben is hozott újat, hiszen amikor alakulóban volt az önkormányzati hivatal, megpályáztam az intézményfelelősi munkakört, amit négy évig töltöttem be.

Ez egy érdekes korszaka volt az életemnek. Minden forrásban, alakulóban volt, és olyanná vált aztán később, amilyenné akkor alakítottuk. Rengeteget tanultam, tapasztaltam ekkor. Jó időpontban ért engem ez a kihívás. Szerettem is ezt a szerteágazó munkát, hiszen a bölcsődétől a középfokú oktatásig minden hozzám tartozott, sőt – jobb híján – a közművelődés és a sport is.

Tágabb körben ismertem meg a várost, mint gimnáziumi tanárként. 1995-ben, már igazgatóként tértem vissza a Karacs Ferenc Gimnáziumba. Az igazgatóválasztás procedúrájáról, annak szubjektív mozzanatairól nincs jó véleményem. Ez a szakma egyre inkább professzionalizálódik, és éppen ezért a professzionista módszerekkel kellene mérni és kiválasztani azt, aki erre a posztra pályázik. Az első időben elég nehéz volt a dolgom igazgatóként, hiszen voltak olyan belső erők, amelyek minden lépésemet megkérdőjelezték, de viszonylag mélyebb sérülések nélkül éltem meg ezt a négy évet.

Aztán az ötödik év elején jött egy újabb kihívás: a két középfokú intézmény integrációja. Ez ismét felkorbácsolta az indulatokat, de ekkor már kicsit harcedzettebb voltam, bár tudtam, hogy „ép bőrrel” nehéz lesz ebből kikeveredni.

Az egy évre szóló megbízás után, egy minden oldalról történő megerősítéssel kerültem a Karacs Ferenc Gimnázium, Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium élére. Ez pedig a vezetői munkám és kvalitásom egyértelmű elismerése volt. Egy kicsit megtépázva kerültem ki ezekből a harcokból, és közben két évig tanultam is, ami ugyancsak igénybe vett.

Úgy érzem azonban, kilábalóban vagyok ebből a stresszes, nagyon megterhelő időszakból, és egy kicsit talán derűsebb napok köszöntenek rám.

 (Hajdú-Bihari Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)