Püspökladány

A püspökladányi tűzoltóparancsnok Debrecenben született és Konyáron nőtt fel. Ott járt általános iskolába, majd mikor eljött a továbbtanulás ideje, divatos szakmát választott: elment autószerelést tanulni Debrecenbe. Ezek után Cegléden volt katona két évig. Aztán megnősült.

 – A feleségem diósjenői volt, ezért 1974-ben oda költöztünk. Ott egy termelőszövetkezetben helyezkedtem el szerelőként, de 1975. november 29-én összekülönböztem a főmérnökkel és december elsejével már tűzoltó voltam Vácott.

– Ez pontosan hogyan történt, hiszen az utcáról már akkor sem lehetett bemenni tűzoltónak?

– Kollégáimmal másodállásban akartunk dolgozni, ezért kitaláltuk, menjünk el tűzoltónak és akkor sok lesz a szabadidőnk. Harmadmagammal mentem el alkalmassági vizsgálatra. Ott csak én feleltem meg. Mivel a többieknek nem sikerült, így én sem lettem tűzoltó. S amikor a tsz-ből eljöttem, már megvoltak az alkalmassági papírjaim, így rövid időn belül tűzoltó lettem. Képeztem magam, délutánonként műszaki rajzokat csináltam a laktanyában, majd tiszti iskolába kerültem, ennek elvégezése után diplomát szereztem a Bánki Donát Műszaki Főiskolán. A 80-as években, a 90-es évek elején kétszer is volt parancsnokváltás a váci parancsnokságon, de a politika határozta meg a személyzeti munkát. Az 1989-ben megalakult tűzoltó-szakszervezet alapítója és első ügyvivője voltam. Időközben elváltam. 1986-ban a lányom velem maradt, a fiam az édesanyjával. 1992-ben a megyei parancsnok felhívott és megkérdezte, hogy nem akarok-e műszaki, technikai területen dolgozni. Azért volt jó ez a felkérés, mert ebben az időben úgy éreztem, hogy elveszítettem a veszélyérzetemet. Olyan helyzetekbe vittem bele az embereket – köztük magamat is –, amikor közvetlen életveszélyben voltunk. 1982-től 1991 év végéig voltam tűzoltásvezető. El kellett ezen gondolkodnom, hogy szabad-e ezt tovább csinálnom. Tehát nagyon jól jött a megyei parancsnok felkérése. Így kerültem be a megyei parancsnokságra adminisztratív munkakörbe. Nagyon jó iskola volt ez számomra, mert teljesen új apparátusba kerültem. Alulról kerültem be, az összes szakfelszerelést ismertem, a módot, ahogyan éltünk, ahogyan használtuk lenn az eszközöket. Nagyon jó kiképzést kaptam gazdálkodásból.

– Hogyan került vissza Hajdú-Bihar megyébe?

– 1994 májusában találkoztam először a püspökladányi pályázattal, de az akkori főnököm lebeszélt róla, mondván, hogy ő az érdi parancsnokságot szánja nekem, és azt is megtudtam, hogy van Püspökladányban helybeli pályázó is. Nem pályáztam tehát első körben. Aztán még egyszer kiírták a pályázatot. Ekkor fölhívtam a ladányi ismerőseimet, és érdeklődtem a viszonyok felől. Mondták, hogy van ugyan helyi pályázó, de nem rendelkezik iskolával. Végül a négy pályázó közül engem választott a testület. Mikor idejöttem – 1994 októberében –, egy szerkezetileg jó állapotban lévő épületet, és egy nagyon szófogadó állományt kaptam. Ma már olyan tűzoltóságunk van, ahol elfogadható a technika, olyan emberek dolgoznak, akik mindent megcsinálnak, immár öntevékenyen. Nem a percnek élnek, hanem az éveknek, az évtizedeknek. Püspökladányban úgy gondolom, hogy megtaláltam a helyem. Itt egyrészt ha akarom tűzoltó vagyok, mivel évente 50–60 alkalommal tűz közelébe kerülök, másrészt van egy kreativitást igénylő életterem, és ez kevés embernek adatik meg.

– A parancsnokság pincéjében működik egy testépítő egyesület?

– Az úgy jött létre, hogy felkeresett hat fiatalember, és azt kérdezték, hogy kaphatnának-e helyet a gépeiknek. Itt volt egy felesleges pince. Abból a szerelvényeket kiszedettem, a fiúknak pedig be kellett vakolniuk a falat, ki kellett festeniük, meg kellett javítaniuk az aljzatbetont. Ezt mind megcsinálták. 1996-ban klubként kezdték, 1997 óta egyesületként működnek. Kb. 160 ember jár hozzájuk.

– A tűzoltóság mögötti teniszpálya építésekor is megtalálták önt.

– Igen, hiszen ezen a területen csak a gaz nőtt. Akkor nagy lelkesedéssel, vállalkozók, magánszemélyek támogatásával összehoztuk a teniszpályát. Sajnálatos módon egyelőre három év alatt mint teniszpálya csak vegetál. Bár a téli kihasználtsága remek, hiszen a város központjában van, és mint jégpálya üzemel olyankor.

– Énekelni is szeret.

– Tagja vagyok a város id. Csenki Imre Kórusának. Kezdetben éreztem, hogy főleg a stílusomat nehezen fogadják el a kórustagok. Legnagyobb megdöbbenésemre – a kórus titkár sajnálatos halálos balesete után– engem választottak meg utódjául. Véletlenek pedig nincsenek – mondja a parancsnok – Habitusomból, neveltetésemből fakadóan segítem az embereket. Búcsúzóul Szent Ferenc imájából idéz: „Uram, tégy engem békéd eszközévé,/hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,/hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,/hogy összekössek ott, ahol széthúzás van,/hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,/hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,/hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.”

 (Hajdú-Bihari Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)