Püspökladány

A helyzet szokatlan. Szilágyi Attila egyszerű, hétköznapi, utcai ruhában ül velem szemben és beszél egy párhuzamosan, tudatosan kialakított életpályáról. Eddig mindig munka közben találkoztunk. Nyáron vagy télen, tavasszal, vagy ősszel, Püspökladányban, Debrecenben, Berettyóújfaluban: mindegy volt. Birkózott a kővel, a számomra is szép, nemes, de rideg anyaggal. A ladányiak és a sportemberek tudják róla, amit én nem hallottam, hogy gyermekkora óta az érdeklődését két nagy terület köti le a krisztusi korban lévő kőfaragónak: a sport és a képzőművészet.

– Már általános iskolában atletizáltam – kezdi a sporttal, amelyhez a mai napig nem maradt hűtlen. – Így kerültem a debreceni Csokonai-gimnáziumba. Középhosszú távokat futottam, általában 5 és 10 ezer méteren versenyeztem. 5000 méteren az ifjúságiak között országos 4. voltam, de 10000 méteren is teljesítettem az első osztályú szintet. Több alkalommal rajtvonalhoz álltam a maratoni mezőnyében is. Mindig három óra alatt teljesítettem a távot, a legjobb időm 2 óra 48 perc volt. Az aktív sporttal – ahogy szaporodtak a megrendelések – fel kellett hagynom, de nem maradtam hűtlen hozzá. A püspökladányi Atlétikai Egyesület alelnöke vagyok, és egy kicsit belekóstolhattam a sportdiplomáciába is, mert én képviselem Hajdú-Bihar megyét a Magyar Olimpiai Bizottságban. Megkönnyíti ezt a munkámat, hogy sport tagozaton végeztem, így szinte minden szakág versenyzőjét, szakemberét ismerem az én korosztályomból. Más a szemléletünk, és ez sok mindenkit bánt. Mi azt valljuk: nekünk nem a sportból, hanem a sportért kell élni, és sajnos még ez nem így van.

Kezemben tartom az I. Nemzetközi Kőszobrász Szimpozion 1993-as püspökladányi katalógusát. Szilágyi Attila mint a kőfaragók szakmai vezetője vett részt akkor a munkában, mert Győrfi Lajos szobrászművész mellett kezdett el dolgozni, miután Süttőn és Budapesten elsajátította a szakmát. Mesterének Bellabás Tibort tekinti. Megakad a szemem az egyik évszámon, mert a katalógus szerint hatéves kora óta aktív résztvevője volt a püspökladányi amatőr festőtábornak. Csak mosolyog, mikor rákérdezek:

– Nem, nem elírás. Édesapám egyik szervezője volt a telepnek, és mivel látta, hogy leköt és érdekel a festés, minden ilyen táborba magával vitt. A középiskola után kacérkodtam a rajztanári pálya gondolatával, de az első körben lemaradtam. Elhatároztam, valamilyen kézügyességet igénylő szakmát választok. Több területet is érdekelt, de a kívánt szakmák közül csak a kőfaragói képzés indult abban az évben, így ezt választottam. Pesten tanultuk az elméleti tárgyakat, és a gyakorlati képzés Süttőn zajlott. A feleségem, aki vegyészként végzett, aranyvizsgálóként dolgozott a fővárosban, míg tanultam. Sok helyre hívtak minket, mikor végeztem, de végül hazajöttünk. Győrfi Lajosnak és a bátyjának is sokat dolgoztam, mert a kilencvenes évek elejét emlékműállítási dömping jellemezte. Hogy miért nem önállóan dolgoztam a kezdetek óta? Azért, mert ez egy több generációs szakma. Apáról fiúra száll a mesterség és a műhely, én pedig csupán egy kalapáccsal és három-négy vésővel kezdtem el a munkát.

A Szilágyi család időközben öttagúra bővült. Judit asszony Attila, Boglárka és Máté mellett intézi a vállalkozás ügyeit, és ha ideje engedi, segít a betűvésésben is. A ladányi határban vásárolt szántóföldet bekerítették. Itt alakították ki a műhelyt. Szilágyi Attila, mikor megkezdte a munkát Püspökladányban egyedül dolgozott mint kőfaragó. A jó példa ragadós lett, mert azóta már a negyedik tanítványa is önállósult. Nem fél a konkurenciától, úgy látja, mindenki megtalálja a boldogulását:

– Annak örülnék a legjobban, ha a környezetemben mindenkinek lenne munkahelye és jó keresete, mert mindenkiben megvan az a törekvés, hogy igényes lakásbelsőt alakítson ki. Természetesen ma is van olyan, aki ezeket a belső munkálatokat meg tudja fizetni. Öt éve folyamatosan jelen vagyunk Budapesten, Szolnokon, Nyíregyházán és Debrecenben, ahol elsősorban külső és belső lépcsőket, ablakpárkányokat, oszlopokat és esztergált kőkorlátokat készítünk. Ez az egyik profilunk, a másik az emlékművek, domborművek talapzatainak elkészítése felújítása. Győrfi Sándor, Pogány Gábor Benő és Heini Scorno szobrászművészekkel dolgoztam együtt az utóbbi években.

A legnagyobb felújításunk a debreceni Kossuth-szobor talapzata volt: munkánk során 50 tonna követ mozgattunk meg, és 300 négyzetméter követ csiszoltunk meg. A legnagyobb kihívásnak a Veszprémben található Ararát-emlékművet tartom, amelyet két szobrászművésszel faragtunk ki a felállítás helyszínén. A legérdekesebb megbízásom pedig az volt, mikor az azeri miniszterelnök tengerparti házában dolgoztam Azerbajdzsánban. A kőfaragáshoz nemcsak kitartás kell, hanem más is. Én szeretem a kő mindenféle formáját, mert úgy alakítom, ahogy én akarom.

 (Hajdú-Bihari Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)