Püspökladány

Nem tudom elképzelni csak könyvek között. Olvasó lehet bármilyen „faksznis”, nem fog ki rajta. 1999. október 18-án lett az Év Könyvtárosa. Azért becses számára ez a kitüntetés, mert ezt a szakma adja. Bár szerinte Ulveczky Józsefnét is megilletné ez a díj, hiszen mind-annyian – akik itt lettek könyvtárosok –, nagyon sokat köszönhetnek neki.  Ő negyven évet dolgozott ebben az intézményben, és hogy most itt tartunk az ő kitartó, szívós, buldog természetének köszönhető. Ő alapozta meg ezt az állományt, tőle és általa tanultuk meg ezt a szakmát. Mint ahogyan Rettegi Annus néni lerakta a múzeum alapjait, Kecskés Gyula tanító úr nagyszerű helytörténészünk volt vagy Dorogi Marci bácsi a néprajztudomány kiváló művelője, úgy Ulveczky Józsefné könyvtárosi tevékenysége is meghatározó volt a település életében, az olvasók szolgálatában. Könyvtárunkat 1953-ban hozta létre az akkori járási tanács. Előbb a megyei könyvtártól kapott letéti állományt cserélték rendszeresen a járás könyvtáraiban, később már önálló állománnyal rendelkezett. 1960-tól a megyében elsőként tért át a szabadpolcos rendszerre.

– Ön hogyan lett könyvtáros?

– Itt jártam középiskolába, és jogi pályára készültem. A felvételihez szükséges pontszámom megvolt, de helyhiány miatt nem vettek fel. Ezt követően képesítés nélküli nevelőként dolgoztam előbb Sárrétudvariban, majd itt Püspökladányban. Nyíregyházára felvételt nyertem a főiskola magyar– orosz szakára (ekkor már levelező tagozatra), de nem lévén álláshely más lehetőség után kellett néznem, így kerültem a helyi gombüzembe. Világéletemben humán beállítottságú voltam. A gimnáziumban két első osztály indult 1960-ban: egy humán és egy reál tagozatos. Nem volt kérdés melyiket választom. A mi osztályunk volt az a humán tagozatos közösség, amelyik az akkor indított politechnikai oktatás keretében kapált, rizst aratott, lucernát kaszált, ill. gyűjtött, sőt megtanult lovat befogni is. Azóta tudom, hogy a jobb oldali a rudas, a bal oldali a nyerges. Hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan oktatási rendszerben tanulhattam, amikor többek között művészettörténetet hallgathattunk Retteginé Annuska nénitől. Úgy érzem, hogy amit most tudok, azt nagyrészt neki köszönhetem. Rajta kívül olyan kiváló tanáraim voltak, mint Demjén Lajosné, Bodnár Sándor, Bodnár Sándorné, Rési János, Ungvári Jánosné és Nagy Lídia. Nagycsaládba nőttem fel. Öten születtünk egymás után, majd jóval később késői gyerekként a húgom. Velünk éltek anyai nagyszüleink is. A nagycsalád máig meghatározó számomra. Nem tudnám elképzelni, hogy egyedül éljek a világban, testvérek nélkül. Családunk nem volt jómódú, de sokan mondták, mondják, hogy nagyon sok gyerek lakott jól nálunk. A Rákóczi utcai házban, ahol a gyerekkorom telt, 17 gyerek lakott, fiúk-lányok, kicsik és nagyobbak. A nyári szünetekben huszonöten-harmincan játszottunk a kertek alján, az Ördögárokban. Nem emlékszem arra, hogy mi gyerekek valaha is unatkoztunk volna. Nagyanyánk, aki mindenféle joggal felruházott helytartó volt a családban, az unokái mellett mindig szerbe-számba vette a szomszéd gyerekeket is. Nagyon jól értett többek között a tésztasütéshez. Ezt a tudományát nem csak mi, unokák teszteltük, hanem a szomszédban lakó gyerekek is. A veteményes kertben mindig több répát, paradicsomot, s uborkát vetett, hogy ha játék közben megéheznek a lurkók, legyen mihez nyúlniuk.

Itt kell megemlíteni, hogy Laskai Irén családja meghatározó szerepet játszott a város kulturális életében. Egy időben volt úgy, hogy mind a négy Laskai járt a kórusba. Oszlopos tagjai voltak a nagymultú Sárréti Népi Együttesnek is.

– 1973-ban kezdtem az együttesbe járni. Ebben az időben volt üresedés a művelődési háznál, így kerültem oda. Amikor 1975-ben megkeresett a könyvtár vezetője, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem ott dolgozni, azonnal igent mondtam. Egyrészt, mert vonzott a könyvtári munka, másrészt, mert nem igazán éreztem jól magam a művelődési házban. 1975-ben lettem könyvtáros és még abban az évben megkezdtem főiskolai tanulmányaimat. Nagy munka állt előttünk, hiszen 1976-ban átköltözött a könyvtár a Bajcsy utcai épületbe, amely azóta is az otthonunk.

 – Végigjárta a „szamárlétrát”, mely terület kedves a szívének?

– Valóban, minden területen dolgoztam, legkevesebb ideig a gyermekkönyvtárban. A feldolgozó és a hálózati munka áll a szívemhez legközelebb. Több mint tíz évig jártam ki a járás könyvtáraiba segíteni az ottani munkát. Jó néhány település könyvtárában ma is azok a kollégák dolgoznak, akiket abban az időben ismertem meg, ma is jó a kapcsolatom velük. Olvasóink száma közel 3000 fő, de ennél jóval többen használják állományunkat, veszik igénybe szolgáltatásainkat.

– Mik a tervei?

– Azt gondolom, hogy még mindig van bennem annyi energia, hogy tanuljak. Szeretnék beiratkozni egy felsőfokú közművelődési szakember képzésre. 2003-ban jár le az ötéves mandátumom. Szeretnék újabb öt évet megpályázni.

 (Hajdú-Bihari Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)